Szerző: Kolozsi László

Véget ért a Müpa idei Ringje, a Wagner-rajongók nagy ünnepe. Mivel visszatérő eseményről van szó – szerencsére majd’ minden évben ment a Ring –, ez nekem és azoknak, akiknek Wagner fontos, mi több az egyik legfontosabb zeneszerző, valóban ünnep. Úgy lehetett eddig készülni rá, mint egy ünnepre. És ez az idei olyannyira beteljesítette minden előzetes várakozásunkat, hogy azon gondolkozom, Wagner zenéjéért rajongani valami több, valamivel többet jelent, mint rajongani egy zeneszerzőért. Az ünnep lényege, hogy felsőbb erőkhöz kapcsolódunk. Az ünnep, különösen a húsvét lényege nem a kikapcsolódás, ahogy Pilinszky írta, hanem a rákapcsolódás. A figyelem kiélesedése. Wagner nem engedi meg, hogy…

Wagner hónapja a június Budapesten. Elsősorban azért, mert júniusban van Fischer Ádám Müpa-béli Wagner-fesztiválja. Ha valaki nem kap jegyet Bayreuthba, vagy valamilyen okból nem felel meg neki a júliusi időpont, ma már azt szokás javasolni neki, menjen Pestre. Az sem igaz, hogy ha egyszer látta az ember, akkor már nem kell még egyszer megnézni a pesti Ringet, mert mindig ugyanabban a rendezésben megy. Nem igaz, mert a rendezésben is vannak apróbb elmozdulások, és ezek majdnem annyira érdekesek, mint az énekesek cseréje, változása. Idén, készüljünk a legjobbra. Ahogy minden évnek megvan a nagy neve, például Christian Franz, úgy az ideinek is.…

Amerikai pszichológusok vizsgálták, mennyi ideig tudunk egy eseménysorra, egy karakterre koncentrálni. Mikor kezdjük még az izgalmasabb felolvasásokat is unni. Mikor kell bekövetkeznie a történetben drasztikus változásnak ahhoz, hogy egy filmet élvezni tudjunk. A koncentrálás ideje úgy cirka negyvenöt perc. Eddig tart egy iskolai óra is. De akkor is el tudjuk unni magunkat, ha negyvenöt percig csak a matek megy. Nekem a gimnáziumi matekórák már kifejezetten kínszenvedést jelentettek. Az amerikai pszichológusok szerint ha húsz percig nem történik semmi, tehát a tanár csak törteket ír fel a táblára, akkor a figyelmünk lankadni kezd. Érdeklődésünk hanyatlik. A megfejtésre tett erőfeszítésünk egyre kevésbé valószínű, hogy…

Miért épp a Trisztán? Van egy barátom, aki vagy tizenöt éve költözött ki Hágába, és jelenleg is ott él feleségével, gyerekeivel. Zenetanár. Egykor karmester szeretett volna lenni. Ő is rajongott a barokk zenéért, mint én. Én akkoriban a fejemben vettem, hogy operarendező leszek. Kétszer rendeztem is, úgy nézett ki, elég jó úton haladok az álmom megvalósítása felé. A barátom összeverbuvált egy kis kórust, Bach-kantátákat próbáltak. Kiköltözése előtt nemcsak akkor találkoztunk, ha közös próbánk volt – a kórusban énekeltem – nemcsak akkor, ha valaki szervezett egy orbitális bulit, ahol nem csak a szesz fogyott, de a vendéglátó lemezei is, lopásból és…

Szereted Wagnert, kérdezte. Mondtam, hogy igen. Két éve ismertük meg egymást. Egy társaságba jártunk, pár hónapja találkozgattunk a társaság keretein kívül. Azt hittem, lemezeket akar mutatni. Hatalmas lemezgyűjteményét még zene- és előadás-felismerő, -értékelő versenyekre is használtuk. Csupán Beethoven zongoraversenyeiből volt vagy félszáz felvétele. Biztos valami különleges Wagner-előadást akar mutatni. Egy ma már teljeséggel beszerezhetetlen bakelitlemezt. Vagy egy olyan felvételt, amiről még nem is hallottam. Szóval, kérdeztem, mi lenne az, mit akarsz mutatni. Egy jegy, mondta, egy belépő. Azt mondta, megmutatja a jegyet, amit az apja hagyott rá. Az apja nem minden előadás jegyét rakta el, de ezt eltette. Ez olyan…