Szereted Wagnert, kérdezte. Mondtam, hogy igen. Két éve ismertük meg egymást. Egy társaságba jártunk, pár hónapja találkozgattunk a társaság keretein kívül. Azt hittem, lemezeket akar mutatni. Hatalmas lemezgyűjteményét még zene- és előadás-felismerő, -értékelő versenyekre is használtuk. Csupán Beethoven zongoraversenyeiből volt vagy félszáz felvétele. Biztos valami különleges Wagner-előadást akar mutatni. Egy ma már teljeséggel beszerezhetetlen bakelitlemezt. Vagy egy olyan felvételt, amiről még nem is hallottam. Szóval, kérdeztem, mi lenne az, mit akarsz mutatni.
Egy jegy, mondta, egy belépő.
Azt mondta, megmutatja a jegyet, amit az apja hagyott rá. Az apja nem minden előadás jegyét rakta el, de ezt eltette. Ez olyan jegy, hogy nem lehet nem eltenni. Tudtam ki az apja, hogy vagy húsz éve halott már.
Géza, nevezzük most így, mert majd érthetőbb lesz, miért, nem akarom elárulni a nevét, büszke volt az apjára, holott tudtuk, hogy az elnyomó rendszer, nem csak a Rákosi-, de a Kádár-rendszer kiszolgálója is volt. Mit kiszolgálója. Bárkit tönkretehetett, félelmetes ember volt, az az igazság.
Egyszer, még amikor iwiw volt, nem Facebook, azt játszottuk, hogy valóban levezethető-e, hogy hat ismerősre vagyunk mindenkitől. Felmerült, mennyire lehetünk Sztálintól. Apám Rákosi barátja volt, mondta Géza, Rákosi elég jól ismerte Sztálint, tehát ti is közel vagytok hozzá. Ez meredek, mondtam. De nézzük, mondta erre ő, apám kedvencét, a Lehner vonósnégyes primáriusát, Lehner Jenőt, tőle mennyire lehetünk. Az Odeonban ültünk, akkor még kávézó volt ott, meg a legjobb téka, a szomszéd asztalnál ült a törzsvendég brácsás, karmester barátom, aki meghallotta a beszélgetésünket és közbeszólt: tőle se vagytok sokra, a nagyapám volt.
Géza elmesélte, hogy egy könyvhéten találkozott először Weöres Sándorral, a költő dedikált neki egy verseskötetet. A szívéhez szorítva vitte a könyvét, nagyon büszke volt arra, hogy kezet foghatott a költővel. Már a bazilika előtt járhattak, amikor az apját megállította egy szikár, hatalmas férfi. Nagyon pontosan emlékszem rá, mesélte Géza, mert apám nem tartott senkitől, de láttam, hogy ettől az embertől tart. Tudtam, hogy valami nagykutya lehet. Lehajolt hozzám, megsimogatott, mondott valamit arról, hogy hasonlítok apámra, tanuljak nyelveket. Aztán elment. Ki volt ez, kérdeztem. Apám nem mondta meg, csak, amikor kiértünk a kiskörútra. Emlékezni fogsz rá. Miért, néztem rá. Mert mindenki emlékszik rá, aki egyszer találkozott Péter Gáborral.
Géza azt mondja, nem mondott neki a név semmit. Kevesen dicsekszenek el azzal, hogy ismerik az ÁVH vezetőjét.
Géza apja a nyelvtudásának köszönhette – németül, angolul és franciául is jól tudott -, hogy tudósított a vietnami háborúból – ott barátkozott össze Jane Fondával -, Afrikából. Géza szerint az apja járt a Dzerzsinszkijre, a KGB iskolájába is. Széles látókörének, műveltségének köszönhette, hogy lapok főszerkesztőjeként vészelte át a neki már nem annyira kedvező átmeneti időket, a nyolcvanas éveket. A rendszerváltás után nem sokkal meghalt. A szíve vitte el.
Zenét hallgattunk, beszélgettünk, már meg is feledkeztem a jegyről, komor, ködös este volt, Géza a hetedik kerültben lakott, surrogott odalent a trolivezeték. Benne voltunk már az estében, megittunk vagy két üveg bort, söprögettem le magamról a macskaszőrt, amikor eszébe jutott, hogy tartozik a jeggyel. Ezt nézd meg, mondta, és kivette a jegyet az egyik Nyugatból. (A polcon hiánytalanul megvolt az összes Nyugat.)
Ez volt az első belépő Bayreuthba, amit láttam. Egy kissé már megsárgult, hosszúkás jegy, megtörve a közepén. A zakóba zsebébe összehajtva tehették be. Megnéztem a dátumot. Tudod, melyik előadás ez? R. kapásból kitalálta, mondta. R. akkor éppen kultuszminiszter volt, én nem ismertem jól, Géza azonban a barátjának mondhatta magát. Tudtam róla, hogy ő ismeri közülünk a legjobban a bayreuthi előadások történetét. Néztem a jegyet. Atyaisten, szakadt ki belőlem. Persze. 1956. Ezt mindenki tudja, aki ismeri a Wagner-felvételeket. Ez a Knappertsbusch előadása.
Az, mondta Géza. Az. Apám a teljes Ringet látta vele. Hideg borzongás futott át a hátamon. Nem is tudom, hogy írjam le.
Van egy Forma 1-rajongó, aki mindent tud a versenyekről, és jön egy barátja, aki megmutatja az apja jegyét: nézd, apám ott volt azon a nürnbergi versenyen, amin Niki Lauda balesetet szenvedett.
Látni egy legendát. Ez olyan, hogy az ember már nem is irigy. Ez túl van az irigységen. Ez csak hideg borzongás.
Az 1956-as előadáson a legkiválóbbak énekeltek:
A valaha volt legjobb Trisztánok egyike, Windgassen. Hans Hotter. Astrid Varnay. A 13 lemezes kiadás van meg nekem.
Ezt az előadást akkor látta, mondta Géza, amikor túl voltak a legkeményebb időszakon, amikor már nem félt, hogy elviszik. Élete legsötétebb időszaka ért véget. Azt mesélte, ez volt a legnagyobb csoda, ami vele történhetett. Ha csak ennyi történt volna vele, már akkor is azt mondhatná, boldog vagyok, hogy éltem. Ennyi elég is volt.
Ha lenne lehetőségem időutazásra, lehet, hogy neves előadásokra utaznék el (legelőször is persze a keresztre feszítésre mennék, de elképzelhető, hogy ott csak időutazók vannak, úgyhogy még ezt átgondolom J), és a kiválasztottak közt ez az előadás is ott lenne. De ha arra a kérdésre kellene válaszolnom: ha az lenne ezért az előadásért az ár, hogy úgy éljek, mint Géza apja, az ő életének élményeit éljem át, akkor inkább nem. Knappertsbusch majdnem mindent megér. Persze kérdés, azoknak, akik ott voltak – a többségnek, a németeknek -, mennyiben jutott jobb sors. 1956. Németország. Akkor először, amikor láttam a jegyet, gondoltam arra, hogy nem csak egy előadás lehet érdekes. Hanem azok is, akik nézik. Egy előadást nem csak az előadói határoznak meg, hanem a közönsége is. A nézők személyes élményei és emlékei. Ma már ugyanezt az előadást teljesen másként értenénk. Ám lassan, de biztosan, eljön az az idő, hogy egyre többet érthetünk belőle. Nem csak az előadásból, hanem abból is, hogyan hatott azokra, akik ott lehettek ezen az ünnepélyen: az 1956-os bayreuthi Ringen.
