Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Trisztán és sör

Trisztán és sör

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Miért épp a Trisztán?

Van egy barátom, aki vagy tizenöt éve költözött ki Hágába, és jelenleg is ott él feleségével, gyerekeivel. Zenetanár. Egykor karmester szeretett volna lenni. Ő is rajongott a barokk zenéért, mint én. Én akkoriban a fejemben vettem, hogy operarendező leszek. Kétszer rendeztem is, úgy nézett ki, elég jó úton haladok az álmom megvalósítása felé. A barátom összeverbuvált egy kis kórust, Bach-kantátákat próbáltak.

Kiköltözése előtt nemcsak akkor találkoztunk, ha közös próbánk volt – a kórusban énekeltem – nemcsak akkor, ha valaki szervezett egy orbitális bulit, ahol nem csak a szesz fogyott, de a vendéglátó lemezei is, lopásból és szerencsétlenségekből kifolyólag. Nemcsak akkor, ha egy koncert után elmentünk beszélgetni. Hanem fel is hívott, legalább hetente egyszer, magához, és legalább kéthetente összefutottunk egy kocsmában. Ő is hamar rájött, hogy hazánkban annak, aki egy nagyobb társaság része akar lenni, inni kell. Nem lehet megúszni. Egyszer kipróbáltam, és nem ment. Hiába fogadtam meg, hogy nem iszom, folyton cukkoltak, belerángattak egy kis poharazgatásba. Volt, aki azzal győzködött, hogy egy feles az semmi, volt, aki a pia minőségére hivatkozva invitált, mondván, ilyen jó bort rég ihattál. A böjti időszakban, amikor rendszerint nem iszom, csak úgy úszhattam meg a koccintásokat, ha egyáltalán nem jártam el a baráti társaságommal szórakozóhelyekre.

Az egyetlen kivétel, tizenöt évvel ezelőtt, M. búcsúztatója volt. Megbeszéltük, hogy majd meglátogatom, megbeszéltük, hogy majd együtt alkotunk valamit. Bemutatunk egy Hasse-operát vagy Cavallit – azzal nem számoltunk, hogy nem éppen nagy húzónevek, nem lenne könnyű nézőket becsábítani rá. Aztán, mikor már eléggé benne voltunk az estében, megkérdeztem tőle, tulajdonképpen melyik a kedvenc operája. Nevetve mondta: a Trisztán. Azt hitte, meglep. Nekem is mondtam. A Trisztán és Izoldánál nem nagyon van jelentősebb mű.

És elkezdtünk arról beszélni, mit is jelent a jelentős.

Wagner már a vágymotívummal, a Trisztán-akkorddal, a nyitánnyal, egy olyan dimenzióba emeli a művét, amiben elég ritka a levegő. És mindezt úgy teszi, hogy magával a drámával sajátos, fontos életproblémákat tárgyal. Eleven, emberi életszituációkat tud a mítosz segítségével megjeleníteni.

Ez az opera is, mint egyébként más fontos Wagner-operák, Wagnernek mint az érzésekre, saját érzéseire fokozottan figyelő, önmagát elemző férfinak a tapasztalataira épül: azok transzformálódnak át mítosszá.

Emelkednek egy magasabb szférába. Oda, ahova egy énekes csak kivételes képességek birtokában tudja a szerzőt követni.

Világos, mondta M., hogy mi nem tudnák előadni egy Trisztánt, mert nincs megfelelő énekesünk a szerepekre. (Egyébként a társaság külsős tagjaként már érett egy jelentős Wagner-énekesnő, Németh Judit.) Az általam látott és hallott előadásokból – beleértem most a lemezeket is – azt a tanulságot szűrhettem le, hogy az a mozgástér, amit a Wagner operák kijelölnek, éppen azáltal, hogy a Wagner-figurák individualitása és a mitológia együttállása filozófiai dimenzióval párosul, hatalmasnak mondható. A nagyon konkréttól, mint egy yacht, egy hajó, egy lakás, a rendkívül stilizáltig, mint a világűr, a semmi közepe, a tér nélküli valóság, a rendezők sok mindent el tudnak képzelni. És a Trisztán- és Izolda-alakítások is a szerint értékelhetők, rendezhetők, hogy az előadás a reális ábrázoláshoz vagy metaforikushoz áll-e közelebb.

Karl Böhm előadásai, különösen a nagyszerű felvétel, amelyen Wolfgang Windgassen és Birgit Nilsson énekel (1966, DG), a metaforikushoz áll közelebb, mint ahogy az a felvétel is, amelyek Trisztánt Jon Vickers (a Windgassen utáni korszak jelentős Trisztánja) énekli. Ehhez az előadáshoz sokban, így a kört alakú díszletében, a szimbolikus tér megteremtésében is hasonló a Nilssonhoz hasonlóan svéd Ninna Stemmének, vagyis korunk legjobb Izoldájának, Robert Gambillal felvett Trisztánja (vezényel Nikolaus Lehnhoff).

Stemme az, aki Nilssonhoz hasonlóan uralni képes ezt a rettenetes szólamot. (Erre szerintem egyébként törékeny nő egyszerűen fizikailag képtelen lenne.) Ők azok, akik megtartják végig a karakter nemes hangját, akik a szólam szélsőségeivel, expresszivitásával is megbirkóznak, akik nem csak a szerep individuum jellegét, de mitologikus dimenzióit is át tudják adni. Kevés Trisztán ér fel hozzájuk. Nem tagadva persze, hogy a Trisztán-szerep azért is igen megterhelő és szinte lehetetlen feladat, mert minden felvonással egyre nagyobb terhet ró az énekesre. A III. felvonásban Trisztánt az érzelmek olyan magas hullámai dobálják, amire nincs példa az operatörténetben. Ez az elementáris áradás olyan, mint a legszélsőségesebb emberi határhelyzet. Az énekes arra kényszerül, amire egy ultramaratoni futó, egy triatlonos, egy La Manche-csatorna-átúszó, vagyis hogy a teljesítőképessége határaihoz érkezzen el. Ráadásul úgy, hogy nem is csak testét, hanem elsősorban a lelkét veszi igénybe az, amit Wagner elvár tőle. Nem egyszer tapasztaltam, hogy a III. felvonásra az énekes alámerült, a zene hullámai ellepték.

(Még a Müpa emblematikus, csodálatos Trisztánjában az egyébként remek, Christian Franz is.)

Az Izolda-szerep másik szélsősége Waltraud Meier, akinél a szerep emberi dimenziója az, amit a wagneri tapasztalat hozadékának tekinthetünk, a látványosabb. Meier, mind a Zubin Mehta vezényelte (Arthaus, 1999), Peter Konwitschny rendezte, mind a Daniel Barenboim vezényelte és Heiner Müller rendezte előadásban az érzékenységnek és az emberábrázolásnak olyan fokát éri el, amire nem nagyon tudnék még példát hozni. Az I. felvonás szerelmi kettőse gyűlöletpárbajjá lesz nála. Azt is világos, hogy a kupák kiivása előtt is már milyen erős a vonzalom közte és Trisztán között, és ezt képes gesztusokkal, jelenlétével, a tekintetével is érzékeltetni.

Ez az utóbbi, Heiner Müller rendezte előadás volt az, aminek a hatására letettem a rendezésről. Azt gondoltam (és gondolom), hogy csak akkor érdemes valamibe, egy olyan fontos ügybe, mint az operarendezés, belefogni, ha van hatalmunk ilyen erőteljes, a wagneri dimenziókban mozgó előadást előállítani. Arra gondoltam, erre csak akkor lennék képes, ha mindent, beleértve a magánéletemet is (akárcsak Wagner), az ügy érdekében használnék, ha minden mást – írást, filmforgatókönyv-írást, tanítást – feladnék.

Erre nem voltam képes. Ugyanakkor, talán ha nem akartam volna rendezni, fel sem tudnám mérni Müller rendezésének nagyszerűségét, nem lett volna rám ez az előadás olyan elementáris hatással.

M. is ezt az előadást tartotta az egyik legjobbnak. Erről beszéltünk, amikor felhívtam, majd megkerestem Hágában. A zenetanári munkája, mondta, kielégíti, de azért nem tett le arról, hogy összeszedjen újra egy kórusnyi embert. És a Trisztán?, kérdeztem, azt elvezényelnéd? Áh, mondta, azt már nem. Ahhoz, másképp kellett volna élni. Veszélyesebben. Szélsőségesebben. Durvábban. Önzőbben.

Lehet, mondtam.

És nem javasoltam, hogy igyunk meg egy sört. Körülbelül tíz éve, már egyikünk se nagyon ivott. Legfeljebb családi ünnepeken.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X