Szörényi Levente–Bródy János: István, a király – Budapesti Operettszínház, Budapest
Ahhoz képest, hogy az István, a király túlzás nélkül nemzeti klasszikusnak számít, kevés kőszínházi előadása volt, aminek csak részben oka, hogy a műfaj maga otthonosabb helyzetben van szabadtéren. Egy ilyen előadásnak két alapvető kihívással kell szembenéznie. Az első a legendás királydombi bemutató máig élő hatása: az abban szereplő rocksztárok előadásmódjától, a rendező, Koltay Gábor néhány megoldásától nagyon nehéz úgy eltávolodni, hogy a néző az etalonnak tekintett produkcióhoz képest ne tartsa sikerületlennek, de legalábbis erőtlennek. A másik kihívás dramaturgiai természetű: miközben a néző szükségképpen Koppánnyal (mint a magyar szabadság képviselőjével) azonosul, az ő legyőzése és testének meggyalázása után rögvest elkezdődik István ünneplése, majd a koronázása, magyarán: máris a másik oldallal kell azonosulnia.
Székely Kriszta rendező mindkét kihívásra erős választ adott. A korábban többször is Istvánt alakító Feke Pál ezúttal Koppányt jeleníti meg, mégpedig olyan karakterrel, olyan hangszínnel, amelynek köszönhetően végre nem kell Vikidál Gyula klasszikus szerepéhez mérni, mert vitathatatlanul erős önértéke van (a másik szereposztásban Koppányt Dolhai Attila játssza). A trónra kerülő István (Kocsis Dénes, illetőleg Veréb Tamás) ebben az előadásban nem idol, nem kiforrott személyiség, hanem egy éppen felnőtté váló, rendkívül okos félig-gyermek, akit az anyja irányít – ez a szerepfelfogás végre összhangban van a librettóval. Sarolt itt nem megkeseredett idős hölgy, hanem csinos, dinamikus, határozott negyvenes nő (Polyák Lilla, illetőleg Siménfalvy Ágota). Réka szerepében Gubik Petra rajongó kislány, akit nem is annyira a kereszténység varázsol el, hanem az azt képviselő, jóképű István. A Laborcot játszó Kerényi Miklós Máté a produkció egyik legerősebb alakítását nyújtja (a másik szereposztásban Laborc: Szerémi Dániel).
Az emlékezetes színészi és énekesi teljesítmények mellett mindenképpen ki kell emelni az erős szimbólumokkal építkező, konzekvensen alakított díszletet (tervező: Cseh Renátó), a kortalanná tett, mégis kifejező jelmezeket (tervező: Pattantyus Dóra), a hatásos mozgásokat (koreográfus: Lénárt Gábor és Bodor Johanna) és természetesen a rendezést – az, hogy az általam látott (ha jól számolom: öt) István, a király előadás közül ez a mostani egyértelműen a legjobb, elsősorban Székely Kriszta érdeme. Árnyalt és átélhető módon mutatja fel a nemzeti önazonosságunkat meghatározó kétosztatúság jellemzőit: két erős értékvonzattal rendelkező világot látunk, amelyek bizonyos pontokon szükségképpen szemben állnak egymással, más pontokon viszont összekapcsolódnak. Amikor az előadás után a közönség elénekli a Himnuszt (amely szorosan véve nem része a darabnak), azzal nem az ellentét, hanem az összetartozás érzését erősíti. A zenekar nem nagy, de Szabó Mónika karmester irányításával meglepően jól szól.
Régóta vártam egy igazán jó István, a király előadást – örülök, hogy nem hiába.
Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja.
