Mégsem a családban marad

Ünnep (Gáspár Tibor; Miskolci Nemzeti Színház) - fotó: Éder Vera

David Eldridge: Ünnep – Miskolci Nemzeti Színház

Az első Dogma-filmként elhíresült Születésnap, Thomas Vinterberg alkotása ma már túlzás nélkül klasszikusnak számít – Magyarországon is széles körben ismert. Kell némi bátorság a mű színpadi adaptációjához, ennek ellenére az elmúlt tízegynéhány évben több színházi bemutatója is volt, melyek közül a Vígszínházban Eszenyi Enikő rendezése (amely a POSZT-on is szerepelt) különösen emlékezetes. Tavaly tavasszal Kaposváron tűzték műsorra, idén pedig Miskolcon.

Ünnep (Miskolci Nemzeti Színház) – fotó: Éder Vera

Mit látunk, mit hallunk? Ez az alapkérdése Szabó Máté érzékeny, mindazonáltal a durvaságoknak is tág teret engedő rendezésének, amely határozottan különválasztja az észlelést és a befogadást. Ehhez éppenséggel a mozgókép műfaját használja. Nem a magyar színházakban szokásos videós hátterek és betétek alkalmazásával, hanem egyrészt élő közvetítések révén (vannak fontos jelenetek, amelyeket csak így nézhetünk), másrészt filmes szerkesztési elvek színpadi alkalmazásával. Az egyik legizgalmasabb rész például, amikor egyazon szobai térbe helyez, mintegy egymásra montírozva három különálló jelenetet. A színházi néző ilyen módon sok mindent lát (párhuzamosan), a történet szereplői viszont nem. Néha azt sem látják, ami az orruk előtt van, s mintha az elhangzott szavakat sem hallanák meg, ha azok nem illeszkednek előzetes elvárásaikhoz.

Ünnep (Lajos András, Szirbik Bernadett, Rózsa Krisztián; Miskolci Nemzeti Színház) – fotó: Éder Vera

Amikor például a jómódú apa hatvanadik születésnapi vacsoráján az egyik fiú, Christian pohárköszöntőjében elmondja, hogy kisgyerekként húgával együtt szexuális abúzust szenvedett el, mégpedig éppen az apjától, azt senki nem hallja meg. Mindenki fecseg tovább, mintha mi sem történt volna. Pedig a Lajos András által alakított Christian kifejezetten komoly ember, súlya van a szavainak. És makacs is: nem adja fel egykönnyen. De miután újabb részletet mesél el a szörnyű gyerekkori emlékei közül, a családi közhangulat olyannyira ellene fordul, hogy hirtelen haragú testvére, a devianciára hajlamos Michael, aki máskülönben példaképként tekint rá, fizikailag is bántalmazza. Bár a Rózsa Krisztián által megjelenített fiú bárdolatlan, frusztrált és hirtelen haragú, aki mintha drogozna is, a durva fellépését nem ez magyarázza, hanem az őt lebecsülő apjának való feltétlen megfelelési kényszer. Itt mindenki az apa, a Gáspár Tibor által karakteresen megformált Helge bűvöletében él, s nehezen jut el a tudatukig, hogy közmegbecsülésnek örvendő apjuk valójában egy szörnyeteg. Ehhez az kell, hogy lánytestvérük, Helene (Szirbik Bernadett) megtaláljon és hangosan felolvasson egy levelet, amely megerősíti a Christian által elmondottakat, s megmagyarázza, hogy miért menekült öngyilkosságba a húguk. Az apát így végül kirekesztik a családból (az előadás egyik legerősebb, drámai jelenete, amikor Michael megveri, majd levizeli a földre került apját). Másnap reggel egy pillanatig úgy tűnik, mintha mégsem történt volna semmi, Helge ugyanolyan kedélyesen viccelődik a reggelinél, mint az elmúlt évtizedekben mindig, csakhogy ezt a családja már nem viseli el. Nem lehet többé elhitetni, hogy más a látszat és más a valóság.

A miskolci előadás nemcsak a családon belüli nemi erőszak tabujával szembesít megrendítő erővel, hanem egyfajta lelki abúzussal is, amit sokszor felfogni is nehéz – hiába tapasztalja nap mint nap az ember.

Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja