Schilling Árpád a Facebookon válaszolt az SZFE kuratóriumi elnökének a kérdésére.
Vidnyánszky Attila a Demokratának nyilatkozott a jövőbeni terveiről, valamint többek között arról beszélt, hogy többen azok közül, akik most hangosan védik az SZFE-t, néhány évvel ezelőtt még arról beszéltek, hogy elégedetlenek az ottani helyzettel.
Ebben az interjúban „idézett a Színház folyóirat 2001. májusi számában megjelent riportból, amelyben Schilling Árpád és Bodó Viktor kemény szavakkal illette az intézményt és a benne folyó oktatást” – olvasható a HVG oldalán. Schilling Árpád a Facebookon egy hosszabb posztban válaszolt erre a visszacsatolásra:
„Vidnyánszky Attila a Demokratának adott interjúban Bodó Viktor és az én 2001(!)-ben kinyilvánított véleményemet idézi az SZFE-n folyó munkáról:
a megszólalók leromlott infrastruktúráról, a diákok túlhajszolásáról, rossz tanítási módszerekről, súlyos mesterségbeli hiányosságokról beszéltek.
Majd hozzáteszi:
„meg kellene kérdezni őket ma, hogy az elmúlt húsz év alatt bekövetkezett változásokkal elégedettek-e”.
Most válaszolok a feltett kérdésre. Az elmúlt években egy új generáció és ezzel egy új szemlélet jelent meg az egyetemen. Ez az új szemlélet ugyan épít a régi hagyományra, de meg is haladja azt, amennyiben teret enged az új kihívásoknak, a nemzetközi trendeknek és a hallgatók emancipációjának. A teljesség igénye nélkül Enyedi Ildikó, Fullajtár Andrea, Lengyel Anna, Pelsőczy Réka, Bagossy László, Bodó Viktor, Gáspár Máté, Gigor Attila, Hajdu Szabolcs, Horváth Csaba, Pálfi György, Rába Roland vagy Török Ferenc megjelenése az oktatásban egyértelműen új hangot, ízlést, gondolatot és megközelítési módokat ajánlott az egyetemi hallgatóság számára, és kiegészülve a korábbi oktatókkal megerősítette az intézmény szakmai renoméját.
Azzal együtt, hogy bizonyos problémák, mint például a bolognai rendszernek való megfelelés, az adminisztráció és kommunikáció fejlesztése, a belső struktúrák átgondolása, a korábbi eljárásrendek, szokások alakulása, a hallgatók autonómiájának biztosítása, a XXI. század művészeti kihívásainak való megfelelés, új műfajok, alkotási szempontok megjelenése, a művészet társadalmi szerepének változása, a korábbi hierarchiák felbomlása állandó önkorrekciót igényelnek, az intézményen belül megjelenhettek azok a kérdések, amelyeket korábban nem lehetett nyilvánosan feltenni. Épp ez az átalakulás tört most meg az erőszakos és hangsúlyosan szakmaiatlan leuralás hatására. Helyrehozhatatlan a kár, amely azáltal keletkezett, hogy a felsorolt oktatók egy része szakmai és emberi integritásának védelmében lemondott. Ilyenkor nem nekik kellene magyarázkodniuk, hanem azoknak, akik miatt ez a helyzet előállhatott.
Egy egyetem átalakítása kizárólag az érintettek bevonásával történő szakmai egyeztetések mentén történhet meg. Az egyeztetéseket nem a kuratórium kinevezése és a szenátus jogkörének megvonása után kellene megkezdeni, hanem mindezek előtt! Sehogy máshogy nem képzelhető el organikus és fenntartható változás (a társadalom bármely szintjén vagy területén) mint az érintettek bevonásával. A felülről, kívűlről jövő „jószándék” illuzórikus, még inkább gőgös és romboló. Az ilyen eljárás az érintetteket méltatlan helyzetbe hozza, megfélemlíti és ellehetetleníti a szakmai munkát. Ilyenkor az egyetlen szabad és jogos reakció az ellenállás. Akkor is, ha az SZFE-ről, akkor is ha bármely elnyomott társadalmi csoportól vagy szakmai műhelyről van szó.
Vidnyánszky Attila és megbízói szakmaiatlanul, erkölcstelenül és „törvénytelenül” jártak el, miközben a modellváltást az első pillanattól kezdve (párt)politikai síkon kezelték, miközben eszközül használták a kormánypropagandát. Vidnyánszky, nagyon helyesen most így fogalmaz: ha tényleg ő az egyedüli akadálya az álláspontok közeledésének, félre fog állni, mert neki ez nem hatalmi kérdés, és soha nem is volt az a típus, aki két kézzel kapaszkodik mindenféle igazgatói székekhez.
Én válaszoltam, most neki kell válaszolnia a kérdésre, mikor szándékozik fölállni a székből. Mikor és még melyikből?”
