Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Ruttkai és kora Vas utcai fenntarthatóság - Másfél évszázad emléktöredékei

Vas utcai fenntarthatóság – Másfél évszázad emléktöredékei

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Emléktöredékek, visszaemlékezések – Huszti Pétertől Sinkovits Imréig, Halász Judittól Básti Lajosig – egy olyan intézményről, amely közel százhatvan évig szolgált a hazai színház- és filmművészet bölcsőjének.

 „Az igaz művész olyan, mint a mesebeli madár. Röptében egyre magasabban száll, egyre tépdesi, verdesi mellét, tollait, hogy a fájdalomtól egyre szebben énekelhessen” – írja Ódry Árpád.

- hirdetés -

Lelki tartalmaink karbantartásával és gondolataink tisztántartásával sokat tehetünk mind immunrendszerünk mind közérzetünk érdekében. Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, és úgy általában az ő korszakuk színházi és filmes kultúrájában olyan vitaminforrás rejlik, amely remek szellemi és energetikai akkumulátor lehet a kortárs ember életigenlésbe vetett hitéhez.  A következő névsor (és emléktöredékei) arról tesznek tanúbizonyságot, hogy történjen akármilyen tatarozás és aláaknázás, az elmúlt – közel százhatvan év – nem tűnik el nyomtalanul. Asszociatív merítés következik – a teljesség igénye nélkül.

Sinkovits Imre

„Abonyi Gézára most is úgy emlékezem vissza, mint a pásztorra, aki úgy terelt bennünket – az osztályát –, mint egy nyájat. Tőle tanultam meg hogyan lehet szöveg ellen játszani. Ő hívta fel először a figyelmünket arra, hogy szerepünket ne látott színpadi élmények alapján, nagy elődök alakításai nyomán, azokat utánozva formáljuk meg, hanem próbáljuk magunk egyéniségéből megteremteni.

Sinkovits Imre, 1967 – forrás: Fortepan

Talán ennek tudható be és ennek köszönhető, hogy osztályunkban sikerült néhány egyéniséget faragnia.” – (Forrás: Egy este Sinkovits Imrénél, 1969. Rendezte: Bozó László)

Huszti Péter

„Reggel és délben, este és éjszaka Várkonyi óráira készültünk. Ültünk a teremben és izgatottan ültünk. (…) Mi is történt velünk az óráin? Mire tanított minket? Ma talán azt mondanám: Élni tanított. Létezni. Létezni a színpadon, létezni az életben. Látni, hallani, megérteni. Meglátni egymást. Meghallani, megérteni, megérezni a másikat. Követhetetlenül rugalmas volt.

Huszti Péter, 1971 – fotó: Szalay Zoltán / Fortepan

Változtatni akart tanítási módszerén. Sztanyiszlavszkij módszerét máshonnan megközelíteni. Egressy, Hevesi, Ódry örökségét továbbvinni – ez volt a vágya.” – (Huszti Péter: Srác a kakasülőn. Budapest, Helikon, 2015.)

Várkonyi Zoltán

„S még valami, ami sok kollégámat s engem is jó erőben tart és felfrissít: a fiatalsággal való állandó érintkezés. (…) A fiatalság figyel, kíváncsi, magával viszi az embert. Meg kell tanulni a nyelvét, gondolkodását.

Várkonyi Zoltán, 1967 – fotó: Kotnyek Antal / Fortepan

Rossz pedagógus és kiöregedett művész lennék, ha nem tudnék tapasztalataim megtartása mellett szellemileg hasonulni az ifjúsághoz.” – (Várkonyi Zoltán. Szerk. Elbert János, Szántó Judit. Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1980.)

Halász Judit

„A főiskolán ismertem meg a férjemet, Rózsa János filmrendezőt. Jancsi 1961-ben végzett, Máriássy Félix-féle osztályba járt Kardos Ferenccel, Szabó Istvánnal, Huszárik Zoltánnal, Kézdi-Kovács Zsolttal és másokkal.

Halász Judit, 1973 – fotó: Szalay Zoltán / Fortepan

Hozzájuk köthető kísérleti filmműhely, a Balázs Béla Filmstúdió elindulása, ami egyfajta ugródeszkát jelentett a frissen végzett filmeseknek. Én ennek a filmes társaságnak nemcsak a családomat köszönhetem, de sok jó barátot, munkatársat és filmszerepet is.” – (Orosz Ildikó: Halász Judit. Budapest, Park Könyvkiadó, 2015.)

Darvas Iván

„Mindennek tetejébe a főiskolán Rátkay Mártont kaptuk osztályfőnöknek! Mi sem állt távolabb ettől a pazar, vérbeli komédiástól, mint bármiféle tanári nagyképűség, pedagógusi fölény, vagy kisiskolás fegyelmezés.” – (Forrás: Darvas Iván: Lábjegyzetek. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2002.)

Fónay Márta, Darvas Iván, Egri István, Agárdi Gábor, 1973 – fotó: Szalay Zoltán / Fortepan

Básti Lajos

„1935-ben kaptam diplomát a Színiakadémián. Rákosi Szidi néni sorra puszilt bennünket, amikor megnézte a vizsgaelőadásunkat. Ódry, az igazgatónk, az év végi záróbeszédében ezt mondta. ’Az igaz művész olyan, mint a mesebeli madár. Röptében egyre magasabban száll, egyre tépdesi, verdesi mellét, tollait, hogy a fájdalomtól egyre szebben énekelhessen.’

A magam bőrén is tapasztaltam annak idején, az én felvételi vizsgámon, amikor jó vaskos dunántúli tájszólással elkezdtem a vizsgaversemet, ’Harc a nágyúrral, írta Ady Ándre. – Még dunántúlibb vót! – Hárc a nágyúrral, írta Ady Áándre.’ ’Álljon meg! Honnan jön Ön?’ Kérdezte Ódry. Kászthelről. Mondtam.

Básti Lajos, 1959 – fotó: Szalay Zoltán / Fortepan

Az első év végére aztán megtanultam a dialektus nélküli szép beszédet, különben kivágtak volna, mint a huszonegyet! Első éves koromban Bárdos Artúr szerződtetett a Belvárosi Színházhoz. Bullával játszottuk az Édes Annát, én voltam a Patikárius János. Kosztolányi alapművét Lakatos László nagyszerű színpadi érzékkel és dramaturgiai tudással tette játszhatóvá. Itt, ebben a szerepben éreztem meg először, hogy egyszer majd színész leszek.”   – (Forrás: A főszerepben: Básti Lajos, 1970. Rendezte: Zsurzs Éva)

Pécsi Ildikó

„Bennünk volt az ifjúság mindent jobban tudunk érzése, így egyszerre áldottuk és felnéztünk rájuk, és gúnyoltuk is őket. Egyrészt, mi voltunk a „zsenik” és hát mit akart ez a Sulyok, meg Ungvári, Várkonyi… (Nevet) Egyszer egy vizsgaelőadáson csináltam Karenina Annát és Marton Endre elmesélte, hogy Bajor Gizi játszotta legutóbb ezt a szerepet nagyszerűen, a premier estjén viszont annyira ideges volt, hogy elájult! Fel kellett injekciózni háromnegyed hétkor.

Pécsi Ildikó, 1968 – fotó: Szalay Zoltán / Fortepan

Nem mondtam ki, amit erre gondoltam magamban, hogy mit játszotta az agyát az a Bajor? (Nevet) Az ember bemegy és eljátsza a Karenina Annát, nem egy nagy dolog! (Nevet) Na, most azon a rostán tényleg bementem és eljátszottam ilyen vagy olyan színvonalon. Jóval később értettem csak meg, amikor az embernek már veszíteni valója és felelőssége van ezen a pályán, hogy az ember bizony gyakran van ott, hogy elájul. Nagyon sokszor eszembe jutott Martonnak ez a mondata. – (Forrás: Mestersége színész, 1982. Vitray Tamás portréja, Rendezte: Török Ilona)

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

X
X