Szép az élet, ha zajlik, különösen Lope de Vega háza és művei táján. A közel kétezer irodalmi szerzeménnyel rendelkező író világa tele van élettel, száznyolcvan fokos fordulatokkal, ízekkel, színekkel. A humanizmus és szabad szellem egyik legkarizmatikusabb stílusú szerzőjét idézzük – egy Darvas Iván révén fennmaradt pikáns anekdotával, avagy hogyan trollkodta meg Bajor Gizi A kertész kutyáját!
All inclusive
Lope de Vega 1562. november 25-én született Madridban, szegény családban. Érzékenysége a különleges történetek és a líra iránt már egészen kicsi korában mutatkozott. Mindössze tíz esztendős volt, amikor latin nyelvű forrásokat kezdett spanyol nyelvre fordítani, tizenkét évesen pedig megírta első színpadi művét. A jezsuita mozgalom és a korai barokk térhódítása idején kezdte tanulmányait, azonban egy váratlan fordulat következtében mégsem egyházi, tudományos vagy művészeti, hanem katonai pályára lépett – átmenetileg.
A hadsereg után először egyházi egyetemen tanult, majd visszatért Madridba, ahol irodalmi munkássága egyre nagyobb teret hódított. Drámáit, verseit, novelláit nagy sikerek övezték. Alacsonynak ítélt származása és csapodár életmódja miatt nem kis családi csetepaték kíséretében vette feleségül 1588-ban az arisztokrata származású Isabela de Urbinát, akivel nem sokkal később Valenciába költözött. A fiatal feleség korán, már 1595-ben elhunyt, ezt követően de Vega visszatért Madridba. A gyász után új szerelme Micaela de Luxán volt, akit híres szonettjeiben Lucindának nevezett. 1598-ban Juana de Guardót vette feleségül, akivel kétlaki, viharos életet éltek Sevilla és Madrid között.
Súlyos magánéleti csapások után idős korára ismét a vallás és az egyház nyújtott számára menedéket. Anyagi javainak nagy részét jótékony célokra ajánlotta, egyházi adományoknak adta, nagy nyomorban hunyt el 1635-ben. Temetése grandiózus, ünnepi keretek között zajlott 9 napig.
Szabad szellem, humanizmus, karizmatikus nők, csínytevések
A középkor súlyos elmaradásai, hanyatlásai után az 1500-as évek új fejezet a dráma és a színház történetében. Anglia, majd Franciaország után Spanyolországban is virágzásnak indult a drámaírás és a színházművészet. Egyfajta reneszánsz és humanizmus jellemző a hispán művekre, miközben a feudális keretek még javában fennállnak. Az angolokkal és franciákkal – akik leginkább az antikvitás színházi aspektusaiból merítettek ekkoriban – ellentétben a spanyoloknál egy sajátos stílus alakult ki a színházi daraboknál. Miközben élénken jelentkeztek a humanista törekvések, elképzelések és forradalmi lendület, nem tűntek el teljesen a katolikus, feudális tényezők, a patriarchális viszonyok sem a művek legtöbbjéből.
De Vega a nemességet kritikusan ábrázolta, mint az elnyomó önkény képviselőit, ezzel párhuzamosan azonban a királyság rendszerét „dicsőítette”, szilárdnak, ideálisnak vélte. Műveiben a nép képviselőiben mindig lojalitás, empátia, testvériség, hősiesség és morális erő mutatkozik. Ezek mellett egyedi vonás nála – főként színházi műveiben – az erős női alakok ábrázolása.
Tragikus hangvételű darabjaiban, például a Fuente Ovejunában Laurencia, mint a drámairodalom egyik első női szabadságharcosa jelenik meg. A Sevilla csillaga című drámája Shakespeare színvonalát közelíti. Az úgynevezett „köpeny és tőr”-komédiáiban talált leginkább érvényt forradalmi és humanista szelleme. Ezekben a darabokban gyakran fordul elő a szabad szerelem, a szabad akarat témaköre, felvilágosult, progresszív víziókkal. Leghíresebb színpadi darabja többek között A kertész kutyája, a Sevilla csillaga, A furfangos menyasszony, A korsóslány, a Fuente Ovejuna, vagy a Dacból terem a szerelem / Donna Juana. A következőkben egy hazai vonatkozású anekdota és érdekesség következik, amely épp olyan pikáns, mint a spanyol művek és fílingjük!
#anekdota Darvas Ivántól: A kertész kutyája Bajor Gizivel (1949)
„A sok szovjet darab között kakukktojás gyanánt maradt műsoron a mindennemű politikai mondanivalót nélkülöző, szerelmi témájú, spanyol klasszikus vígjáték. B.G. (Bajor Gizi – a szerk.), a nemzet (vitán felüli) első számú drámai hősnője játszotta a főszerepet, partnere pedig L. F. (Ladányi Ferenc – a szerk.) Pártunk és Kormányunk elkötelezett, készséges híve volt. B. G.-ről régóta köztudomású volt, hogy egyszerűen képtelen úgy színpadra lépni, hogy előzőleg magába ne bolondítsa a produkció valamennyi férfi tagját. (…) Mindenkihez volt egy-egy jó szava, egy-egy kacér mosolya (…). Így volt ez A kertész kutyája esetében is, illetve tulajdonképpen csak majdnem így volt.
Mert a produkció valamennyi férfi tagja közül pont partnere, L. F. művész volt az, aki mélyen férfiúi méltóságán alulinak tartotta volna, hogy (akár csak udvariasságból is) eljátsza, mintha B. G. bármilyen hatást gyakorolt volna rá. (Az is lehet, hogy nem is a férfiúi büszkeség tartotta vissza attól, hogy részt vegyen a B. G. körül kialakult kultuszban, talán éppenséggel a marxizmus-leninizmus iránti elkötelezettsége, az effajta – úgymond – „úri huncutságoktól” eleve való idegenkedése vagy egyszerűbben szólva a proli gőgje akadályozta meg abban, hogy kedvében járjon partnernőjének, s eleget tegyen lényegében ártatlan szeszélyének – nem tudom. (…)
Egyik előadás előtt híre ment, hogy B. G. családjában haláleset történt. (…)
– Most mit játsza meg magát! Nem is ismerte közelebbről azt a nagynénjét, mit adja most a gyászba borultat!
– Ne! Az istenért, Feri! Halkabban! Tudod, hogy minden szó áthallatszik! – próbáltuk csitítani a zúgolódót. De ezzel csak olajat öntöttünk a tűzre.
– Hát aztán! – folytatta még hangosabban. – Hadd tudja meg a vén kurva, engem nem tud átrázni a műkönnyeivel!
Minden incidenns nélkül lezajlott az első, majd a második felvonás. A harmadik felvonásban volt egy jelenet, amelyben Teodoro (L. F.) bókolva ott térdepel úrnője, Donna Diana (B. G.) előtt, hódolata jeléül rózsát nyújt át az asszonynak, az meg rajtacsípve szolgáját valamilyen huncutságon „Te cudar!” felkiáltással játékosan arcon legyinti a virággal az előtte térdeplő fiatalembert, és méltóságteljesen kivonul a színről. Ezen az estén B. G. hallatlan önfegyelemmel türelmesen kivárta az ominózus jelenetet, s mikor már mindnyájan tán el is felejtettük L. F.-nek az öltözőben elhangzott durvaságait, B. G. szörnyű elégtételt vett a sértésért. Ártatlan arccal átvette a rózsát, majd hirtelen indulattal, iszonyú erővel végigvágott vele L. F. arcán. A rózsa – drótból font, krepp papírral bevont művirág – az erős ütés révén felhorzsolta az arcát. L. F. a meglepetéstől, fájdalomtól, felháborodástól talpra ugrott, de B. G. szikrázó szemmel, ellentmondást nem tűrően visszaparancsolta: „Térdre szolga!” – s aztán másodszor is, harmadszor, negyedszer, ötödször is, jobbról, balról, kegyetlenül vágta, ütötte, verte, ahol csak érte, L. F.-nek kiserkent már a vére, és B. G. egyre csak azt hajtogatta: „Te cudarrr!… Te cudarrr!… Te cudarrrrrrr!” Háborzongató volt.”
Darvas Iván: Lábjegyzetek. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2002.
