Az utóbbi években az oktatási központok mellett egyre több kőszínház fektet hangsúlyt különböző színházi nevelési tevékenységekre. A műfaj interaktív közösségi élményt nyújt a fiatalok számára, akik az innovatív pedagógiai eszköz segítségével saját problémáik megoldásában és a kooperatív képességben is inspirációt, segítséget kaphatnak. Bethlenfalvy Ádámmal beszélgettünk, aki a színházi nevelést missziójának tekinti.
– Hogyan érkezett a színházzal való első interaktív kapcsolódás?
– Indiában nőttem fel, ahol a bátyám egy színjátszó csoport tagja volt. Ahogy minden kisebb, úgy én is azt akartam csinálni, amit az idősebb testvér, így kapcsolódtam be a színjátszó csoportba. „Ott is ragadtam”, annyira foglalkoztatott ez a világ, a történetek, a játék, a különleges közösségi és interaktív élmények.
– Később itthon erősen csatlakoztál a ’90-es években egyfajta virágkorát élő alternatív színházi érába. Melyik színházi műhelyt említenéd, ami végleg a színházi nevelés hivatására inspirált?
– Sosem felvételiztem az akkori Színművészetire, ez tudatos volt, nem akartam színész lenni. A professzionális színművészet helyett sokkal jobban érdekelt az interakció, az improvizáció és a pedagógia. Itthon becsatlakoztam az akkor nagyon nyüzsgő alternatív, független színházi életbe. Kapcsolódtam például a Kerekasztal Színházi Nevelési Központhoz, de dolgoztam több más társulattal is, a Stúdió K-val vagy a Krétakörrel. Nagy öröm volt, amikor a Kerekasztal drámatanárként foglalkoztatott, így az egyetem mellett – angol szakra jártam az ELTE-n – már ebben a szektorban dolgozhattam.
– Mi is pontosan a színházi nevelés? Hogyan jellemeznéd a legfontosabb tulajdonságait ennek a pedagógiai koncepciónak?
– A legalapvetőbb tulajdonsága a műfajnak a nyitottság. A színházi nevelés mindig valamilyen előadáshoz kapcsolódik, de onnan tovább lépve mindig valamilyen interakciót teremt a közönséggel az előadás kapcsán. Egyfajta színházi alapokon működő közös gondolkodásról, alkotásról van szó. A színházi nevelés elsősorban a közoktatásban lévő osztályok –18 év alattiaknak – szól. Mostanság a színházi nevelést és a színházpedagógiát szinonimaként használjuk. Én elsősorban színházi nevelési előadásokban dolgoztam a Kerekasztallal mikor elindultam a pályámon, és akkor például volt egy komplex háromórás programunk, amely egy Rómeó és Júlia előadásra épült, ezt játszottuk. De az előadást megállítottuk azokon a pontokon, ahol valamiféle izgalmas probléma merült fel, és nem színészként, hanem gondolkodótársként, drámatanárként fordultunk a nézőinkhez. Nem csupán verbális módon folyt a közös munka, közös gondolkodás, hanem ki is próbáltunk dolgokat, akár ők maguk is beálltak jelenetbe játszani, aztán folytattuk tovább.
Sokféle struktúrája létezik egyébként a színházi nevelésnek, az előbb említett műfaj a ’60-as években indult Angliában, és ma is működik szerte a világon. Amit most vázoltam, az tulajdonképpen csak egy szelete. Magyarországon többféle színházi nevelési módszertan létezik, sokféle tevékenységet folytatnak a színházak. Sőt, a színházi nevelés tágabb fogalmához néha a szakirodalom odasorolja a gyerekszínjátszástól kezdve a táborokban zajló drámajátékokat is. Összefoglalva, talán úgy fogalmaznék, hogy a színházi nevelés interaktívan, izgalmasan és kreatívan kapcsolja össze a pedagógiát és a színházművészeti tevékenységeket.
– Miért fontos ez a műfaj, milyen pozitív hatásai lehetnek a fiatalokra?
– Azt a lehetőséget kínálja a résztvevőknek, hogy művészeti tevékenységen keresztül vizsgáljanak fontos társadalmi, közösségi problémákat, ezekről gondolkodhassanak, vitatkozhassanak. Vagy hogy élményszerűbben találkozzanak komplex művekkel, témákkal. Jó terep ez különböző élmények és tapasztalatok, ismeretek kifejezésére, megosztására is. Ilyenre kevés alkalommal nyílik lehetőség az itthoni iskolai rendszerben, tehát, hogy közösségben, kooperatív módon működjenek. Ez azért is fontos, mert a tanárok ilyen formában nem csupán leadhatnak egy tananyagot, hanem interaktív módon vonódhatnak bele bizonyos területekbe a fiatalokkal együtt, így egy egészen más tapasztalás kerül előtérbe a tudásmegosztás alkalmával.
Színházi nevelés során valódi közösséget alakíthat egy osztály. Megismerhetik egymás gondolatát, tapasztalatát, majd tovább érlelhetik azokat. Ezek pedagógiailag igazán értékes lehetőségek a fejlődésre.
A Debreceni Csokonai Színház például a környék kis településeire juttat el egy-egy tantermi színházi nevelés előadást, amely során egy szakiskolás is szerezhet arról interaktív és mélyreható tapasztalatot, hogy a színház nekik szól, és azért van, hogy párbeszédet nyisson, gondolatokat ébresszen, vagy a saját konfliktusaik megoldásában is kulcsot nyújtson.
– 2022-ben jött létre egy kutatócsoport, amely nem csupán feltérképezi a színházi nevelés szerteágazó, izgalmas hazai terepeit, hanem inspirációt nyújt és párbeszédet nyit az ilyen foglalkozású csoportoknak is.
– A Károli Gáspár Református Egyetemen belül működik ez a kutatócsoport, és két alprojektje van. Az egyik része a színházszociológiai kutatócsoport, ami a leginkább a befogadást és annak különböző aspektusait vizsgálja és kutatja, a másik egy színházi nevelés alprojekt, ami azt próbálja felmérni, hogy 2023-ban milyen színházpedagógiai tevékenységek folynak. 2013-ban egy európai szinten is egyedülálló kutatást végeztünk Cziboly Ádámmal – elsőként itthon –, amely során megpróbáltuk feltérképezni a hazai területet színházi nevelés szempontjából. Ebből született egy könyv is, és olyan plusz hozadéka is lett, hogy megismerhették egymást azok a csoportok, akik addig egyedülállóan, akár teljesen izolálva végeztek színházi nevelés projektet itthon. Egyfajta pezsgést, fellendülést hozott a körben, sok inspiratív kapcsolódással, tudás- és tapasztalatmegosztással. Fontosnak tartottuk, hogy megnézzük, mi történt az elmúlt tíz évben. Online zajlott a kutatás, ennek az egyik eredménye, hogy a weboldalán bárki megtekintheti, hogy milyen programok elérhetők ma Magyarországon. Életkorra, területre, témákra, szerzőkre bontva kereshetők a színházi nevelés előadások ezen a platformon. A Színházi Olimpián is bemutattuk az első eredményeket, a kutatásokból pedig egy tanulmánykötet fog megjelenni jövőre.
– Hogyan néz ki most ez a terep itthon? Mivel szembesültetek a mostani kutatás során?
– Rendkívül jó látni, hogy egyre több kőszínház kapcsolódott be ebbe a tevékenységbe, ez pont most, a kutatás során vált egyértelműbbé. Mára már megkerülhetetlen a nagy színházak számára, hogy valamilyen színházi nevelési tevékenységet kínáljanak. Ez egy nagyon fontos változás. Én személyesen nagyon erősen kapcsolódom például a Csokonai Színházhoz Debrecenben, részt veszek a tevékenységeikben. Ezenkívül erős munka folyik többek között Szegeden, Budapesten is. Szorosan kötődöm továbbá a kis társulatokhoz, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központhoz vagy a Káva Kulturális Műhelyhez. Azonban az ő esetükben, mint ahogy a független színházi társulatok nagy részénél, a finanszírozás hiánya súlyos tényező, ami lényegesen megnehezíti a munkát, és folyamatos labilitást, kétségeket szül az egyébként nagyon értékes, pedagógiai szempontból rendkívül előremutató projektek ellenére.
