Laki Péterrel, a Budapesti Operettszínház művészével Az Orfeum mágusa bemutatóját követően beszélgettünk Somossy Károlyról, Lazarovits Zdénkóról és Az évad operettszínész kitüntetésről.
– Sikerült kipihenni a premiert?
– Épp egy házfelújítás kellős közepében vagyunk, ami nyílászárócserétől a fűtéskorszerűsítésig tényleg mindent magában foglal, úgyhogy ez az időszak nem a klasszikus értelemben vett pihenésé. Közel három hónapja tart a munka, azaz Az Orfeum mágusának próbáival gyakorlatilag egyidőben zajlott. Nem mondom, hogy nem fárasztó, de ahogy egy háznál vagy lakásnál is a magadén dolgozol, és akármekkora is a felfordulás – mert még hozzám hasonló rendmániásként is pontosan tudod, hogy a sajátodat csinálod –, úgy egy bemutatónál, pláne egy ősbemutatónál beleteszel mindent, hiszen az előadás kárpótol a befektetett energiákért.
– Ráadásul annak, aki az operettre teszi fel az életét, úgy képzelem, különleges ajándék egy ősbemutató.
– Ez pontosan így van, és emiatt hatott ránk nagy örömmel az előző évadban már a hír is, amikor Kiss-B. Atilla főigazgató úr megosztotta velünk, hogy ősbemutatóra készülünk. A próbafolyamat alatt hatalmas elánnal vetették bele magukat a munkába az alkotók, a szövegíró, Orbán János Dénes, a zeneszerző, Pejtsik Péter, a rendező, Bozsik Yvette, a színházban pedig mindenkin azt láttam, hogy nem is közös érdeknek, inkább közös ügynek érezzük ezt a premiert. Méltó módon szerettünk volna emléket állítani a Budapesti Operettszínház elődje, a Somossy Orfeum alapítójának, Somossy Károlynak, hiszen nem túlzás azt állítani, hogy korának szórakoztatóipari géniusza volt, mégis valahogy elfejtette őt a közös színházi emlékezet.
– Emiatt éreztél extra felelősséget?
– Minden egyes bemutató felelősség, de valóban, amiatt, hogy ez egy friss darab és, ha tetszik, az egyik „műfaji felmenőnkről” szól, még nagyobb lelkesedéssel próbáltunk, hogy Az Orfeum mágusa a klasszikus repertoárdarabokkal egyenrangú ikonikus produkcióvá váljon. Szerencsére mindhárom premier ezt igazolta vissza.
– Szívesen visszautaznál a 19. század végére, a századforduló idejére?
– Többen tudják rólam, hogy történelem szakot végeztem a Szegedi Tudományegyetemen, ezért is boldogság nekem, amikor a színházban találkozik a történelem és a művészet. A darab valós eseményeken alapszik, és színházunk műszaki vezetője, Somfai Péter komoly kutatások alapján írt Somossy-könyvére épül, és büszke vagyok rá, hogy Péter egy példányt nekem dedikált. Ebben az előadásban is jelent egy kis plusz kellemes érzést a színpadi történelmi utazás, tehát ha lenne módom, azonnal beülnék egy időgépbe, hogy megtapasztaljam a világvárossá váló századfordulós Budapest pezsgését. És nemcsak az elfogultság mondatja velem, hogy biztosan meglátogatnám Somossy Károly Orfeumát és Budapestre „telepített” Konstantinápolyát, mert ezeknek nem csupán az ország, de az egész világ is csodájára járt.
– Az Orfeum mágusa az operett címe. Mi lehetett a valóság a mágia mögött? Mit tudott Somossy, amit más nem?
– Korát megelőzően gondolkodott a szórakoztatóiparról európai, sőt világszinten. Igazi géniusz volt. Érezte a korszellemet, azt, hogy a Közel- és a Távol-Kelet már nem félelmet kelt, nem a tatár- és a törökdúlást idézi fel, hanem egy egzotikus, vonzó, vágyott világot jelent, és erre vállalkozást alapított. Merész volt, nagy dolgokba vágott bele, elég csak a Lágymányosi hídnál felépített Konstantinápolyra, erre a húsz-negyvenezer fő befogadására képes mulatónegyedre gondolnunk, vagy arra, hogy elhozta a kor világsztárjait, például az előadásban is látható Barrison lányokat.
– Mégis elbukott.
– Sok más géniuszhoz hasonlóan neki is ez a sors jutott, igen. Ahogy olvastam, voltak pénzügyi nehézségei, tartozásai, és azok, akik társként voltak benne a vállalkozásban, nem túl tisztességesen viszonyultak hozzá. Mondhatjuk, ez a nagy álmodók tipikus életútja, a nagyon magasról a mélybe zuhanás. Jó lett volna, ha másképp végzi, ha a tervei a teljességükben megvalósulnak. Megkockáztatom, ebben az esetben a szórakoztató műfaj, sőt -ipar ma egész máshol tartana. De ennek ellenére vagy talán épp ezért kell, hogy büszkék legyünk rá, mert Somossy egyedülálló történetet álmodott.
– Az Orfeum mágusa a Csárdáskirálynő előzménytörténeteként is működik, a te karaktered, Lazarovits Zdénkó pedig Mágnás Miska ihletője. Segített, hogy neked mindkét operettel van tapasztalatod?
– A Csárdáskirálynőhöz leginkább Carola Cecília valós alakján keresztül kapcsolódik Az Orfeum mágusa, aki Vereczki Szilvia előképének tekinthető. Mivel a műfaj a szerepkörökre épít, zenében Pejtsik Péter meg-megidéz ismert dallamokat, és az alkotóknak sem nem titkolt célja, hogy ezzel a darabbal a magyar operettirodalom emblematikus figuráinak is emléket állítsanak, természetes, ha a nézők felfedeznek párhuzamokat. És valóban játszottam és játszom is Bónit a Csárdáskirálynőben, a Mágnás Miskában pedig a bonvivánt, Baracs István mérnököt alakítottam, de azt nem mondanám, hogy Zdénkóhoz ők adtak volna kapaszkodót. Ha mindenáron hasonló figurát kellene keresnem a repertoárból, a Marica grófnő Zsupán Kálmánját mondanám, hiszen ez is táncos komikus szerep, csak épp nem kolozsvári, hanem bácskai mágnás, aki az orfeumival szemben a népi világot képviseli. Én minden előadás próbafolyamatát tiszta lappal indítom, akkor is, ha olyan operettről van szó, amit már korábban játszottam. Zdénkóhoz sem úgy álltam, hogy melyik korábbi szerepemből meríthetnék, az ok pedig a történet egyedisége.
– A premiert megelőzte egy fontos kitüntetés: a Magyar Operett Napján kaptad meg Az évad operettszínésze díjat. Mit jelentett számodra ez az elismerés?
– Elsősorban hatalmas megtiszteltetést, emellett pedig visszaigazolást, mert egyértelművé tette, hogy megtérült az operettbe fektetett munka. A színház és az élet bármilyen területén igaz, hogy az elhivatottság, a lojalitás, a szorgalom, az alázat, meghozza a remélt vagy várt sikert. Számomra ünnepi ez az évad: szeptemberben volt tíz éve, hogy az Operettszínházhoz tartozom. A Pesti Broadway Stúdió után az Operett Akadémia következett, aztán pedig a nagyszínpad. De ezeket a lépcsőket egyedül biztosan nem tudtam volna meglépni. A társulat nélkül ez egyáltalán nem ment volna, ezért a díj fele a kollégáimat illeti. Én az Operettszínházban igazi szerető családra találtam. Énekmesterem, dr. Ionel Pantea kérdezte egy alkalommal, hogy lehet az, hogy engem mindenki szeret. Azt válaszoltam, Tanár úr, amióta ide kerültem, ugyanolyan szeretettel állok az emberekhez, és szerencsére az ő viszonyulásuk sem változott felém. Elfogadtak, és valószínűleg azért, mert nem szégyellem kimondani, hogy színészként holtig tanulok. Örülök, hogy tehetségesnek tartanak, én pedig igyekszem megszolgálni a bizalmukat. Volt szerencsém más színházakban is játszani, mindenhol remek kollégákat ismertem meg, de olyan összetartó társulattal, mint a Budapesti Operettszínházé, máshol nem találkoztam. Ezért köszönöm a családomon kívül nekik, a második családomnak, hogy az elmúlt tíz évben mindig kaptam egy jó, egy tanító szót, ami előre vitt. Ha azt éreztem, elakadtam, mindig kaptam egy tanácsot, egy ötletet, amibe bele tudtam kapaszkodni. Persze, voltak kételyeim, de ez a pályán természetes. Sikeres lesz-e egy előadás, teljesítem-e a magam által elvárt színvonalat, jól csinálom-e a dolgomat, tetszem-e a közönségnek – ezek egy színészben szüntelenül felmerülő kérdések. A társulatban azonban sosem kételkedtem, sem az őszinteségükben, sem a támogatásukban. A kollégáim biztos pontot jelentenek az életemben, és nemcsak a színházban, hanem a színházon kívül is számíthatok rájuk. Amikor a pályát kezdtem, a Budapesti Operettszínházban képzeltem el a jövőmet, ez a terv pedig részemről a mai napig változatlan.
