Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Nő és férfi

Nő és férfi

A rendezők – már az igazi színházi alkotók, nem a minden-mindegy sarlatán nagytöbbség – jóideje igen nehéz helyzetbe hozták a repertoárszínházakat. A nagy operaházak ugyanis joggal várják el, hogy a hatalmas költségen, többhavi munkával előállított produkcióik évekig minőségromlás nélkül használhatóak legyenek. Ám a rendező távozása után akár kiváló asszisztensek által felfrissítve egy előadás sohasem tudja megtartani a premier-színvonalat. A helyeztet tovább nehezíti, ha új szólisták állnak be s gyakran pusztán videó-élmények és játékmesterek segítik az alig néhány napos felkészülésben. Ilyen körülmények között az egykor legalaposabban előkészített előadások is gyorsan a felismerhetetlenségig képesek amortizálódni.
 

- hirdetés -

Sebastian Geyer és Cecelia Hall
Barrie Kosky napjaink egy legkiválóbb és legjobb nevű rendezője, olyan alkotó, akinek minden munkájára fokozattan figyel a nemzetközi operavilág. Legutóbbi nagy produkciója a bayreuthi Nürnbergi mesterdalnokok minden gondolati és technikai döccenője ellenére mérföldkő a mű és az Ünnepi játékok történetében (mégha erről Magyarországon okkal vagy puszta közönyből nem is nagyon vett senki tudomást). Frankfurtban 2010-ben mutatták be a nem minden gondolati háttér nélkül összekapcsolt két operát, a Dido és Aeneas-t, valamint A kékszakállú herceg várát. Noha két egyfelvonásos zeneileg és zenetörténetileg nehezen lehetne távolabb egymástól, hiszen ősbemutatóik között mintegy 230 év telt el, valójában mindkét mű sallangmentesen a két nem kapcsolatára fókuszál. A produkció műsorfüzetében a darabokról való gondolatait meglehetősen szűksavúan osztotta meg Kosky: „Két opera az érkezésről és távozásról. Két opera a távozásról és az érkezésről. Két opera a nőről és a férfiról. Két opera a férfiról és a nőről. Két opera az elvesztett Paradicsomról. Két opera az elfeledett Paradicsomról. Két opera a felidézett Paradicsomról.” Szép mondatok, de kissé lufiszerűek.
 Jelenet a Dido és Aeneas-ból
Kosky önállóan kezelte a két művet, noha azonos tervezővel, Katrin Lea Tanggal dolgozott, látszólag az operák között semmiféle kapcsolatot nem szándékozott kialakítani. A Didóban egy hatalmas fal zárja el a színpadnyílást, alig egy méternyi játékteret hagyva szabadon, ahol egy pad fut végig, miközben a zenekar a barokk együttesek hagyományai szerint alig van az árokba süllyesztve. A korhű kosztümökben ül a zenedráma összes szereplője és a kórus, s meredten nézik a közönséget. Ahogy a cselekmény halad, fokozatosan fogyatkoznak a figurák és csoportok. Az egész játék egyszerre közvetíti a barokk játékosságát és a Didó-tragédia eleve elrendelt sorsszerűségét. Maguk a szereplők kétfelé játszanak: miközben adják a figurákat, kikacsintanak. Egyedül Dido marad mindvégig komoly: ő hordja magában a végzetét, a szerelem rövid pillanataiban sem tud felengedni, érzi – s milyen jól érzi – el fogják hagyni. A műsorfüzet fotói alapján a premieren mindhárom boszorkányt kontratenorok énekelték, sajnos ez a fontos gesztus mára kikopott, s csupán a borotvaélen táncoló kiváló Dmitry Egorov maradt meg az eredeti csapatból. Kosky gyönyörű véget talált ki a játéknak: mint Haydn legendás szimfóniájában, itt is sorra hagyják ott pultjaikat a muzsikusok, végül a karmester és a koncertmester is távozik, Dido egyedül marad, majd összecsuklik.
 Cecelia Hall és Sebastian Geyer
Cecelia Hall kiegyenlítetten, méltósággal énekelte a királynő szép szólamát, koncentráltan élte a szerep tragédiáját, de érezhető volt az ambíció mögött egy-egy olyan pillanat, ahol elkelt volna a rendező segítség. Sebastien Geyer férfias baritonja remekül érvényesült Aeneas rövid, de fontos szólamában. Zsabós inge ellenére mai értelmiséginek tűnt, aki egy kapcsolatban éppúgy nem lel megnyugvást, vagy örömet, mint azon kívül. Továbbállni mindenestre egyszerűbb számára.
 
A kékszakállú herceg vára jóval érzékenyebb opera, mint a Dido. Egy órán keresztül a magára hagyott két ember rezdülésein múlik, hogy megtörténik-e darab, vagy sem. Kosky ezúttal, mintha eleve vakvágányról indult volna, amikor elkezdte végiggondolni rendezését. Kékszakállú és Judit – egy mai negyvenes, öltönyös, fekete ruhás hétköznapi pár – egymást átkarolva áll a puszta, döntött forgószínpadon. Az előadás végén ugyanebbe a pózba térnek vissza. Márpedig ez elképzelhetetlen. Ami a Bartók opera egy órájában férfi és nő között megtörténik, eleve lehetetlenné teszi azt, hogy úgy csináljanak, mintha mi sem történt volna. Kosky ráadásul a Kékszakállúnak alteregókat is ad: a 18 és 32 körüli „egykori herceg” még elfogadható lenne, de virágoskertet egy lepukkanófélben lévő hatvanas úr hivatott képviselni, a jövő. Az alteregókból rendre jelzésszerű kellékek kerülnek elő. Az ifjú aranypora szép, bár kicsit olcsó, a zakó újjakból előkerülő liánok már pirulnivalók, s az ujjakból ömlő könnyek már kifejezetten kínosak. A hetedik ajtónál természetesen ropogós asszonyt is kap mindegyik Kékszakállú, s az öreg alteregó is ott lassúzik az „estével”, vagy az „éjjellel”… de akkor Judit kicsoda?!
 A Kékszakállú: Andreas Bauer
Claudia Mahnke a premier óta énekli Juditot, kifogástalan dikcióval, mindenféle hangi akadály nélkül. Juditja már nem fiatal ártatlan lány, túlvan pár dolgon, kíváncsi arra, hogy ki az a férfi, akivel összejött. Mindez teljesen jogos viselkedés egy 20. századi nőtől, ahogy az is, hogy a kapott cseppet sem megnyugtató válaszok hatására egyre hisztériásabban reagál. Andreas Bauer nehezebb eset. Hatalmas basszusát öröm lehet például nagy Wagner szerepekben hallgatni, a Kékszakállú finomságaihoz, férfias önmarcangolásához azonban nincs igazán érzéke. Mentségére szóljon, hogy nem dolgozott a rendezővel, később került a produkcióba. Magyar fül számára a szövegmondása is sok helyen hagy kívánnivalót maga után, sőt olykor el is mászott benne. Hogy Bauer nem találkozott a Kékszakállúval nem egészen az ő hibája.
 Andreas Bauer
A Frankfurter Opern- und Museumorchester éppen olyan professzionális precizitással szólaltatta meg a Dido és Aeneast historikus hangszereken, mint utána a Bartók opust. Az ifjú Karsten Januschke gond nélkül birkózott meg a két egészen más képességet igénylő partitúrával. Kékszakállú vezényléséből hiányoztak ugyan a megszokott hazai színek, cserébe a partitúrát a maga teljes tisztaságában sikerült megszólaltatnia.
A 2010-es premier óta három sorozatban, 22-szer került színre a két opera Frankfurtban. Nagy szó ez, hiszen azt jelenti, hogy a német város fontos és nagy operaházában az évek alatt többezer emberhez jutott el Batók remekműve, azaz a magyar operakultúra reprezentatív alkotása.
Fotó: ©Barbara Aumüller

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X