Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Az első gyilkos

Az első gyilkos

Az alapításának 350. évfordulóját ünneplő Párizsi Nemzeti Opera egyike azon kevés társulatoknak, ahol a barokk művek ma is a műsorrend szerves részét képezik. Az egykori együttes számára alkotó Lully vagy Rameau operái jóideje reneszánszukat élik, s időről-időre felbukkannak a színház repertoárján. Így a francia fővárosban az évadonként megtekinthető operák sorát nem Mozart, hanem az évtizedekkel korábban alkotó komponisták alkotásai is színesítik, jóval szélesebb horizontot tárva a műfaj történetébe. A Párizsi Opera két színházában (Palais Garnier, Opéra Bastille) fél-stagione szerűen játszanak, egy-egy művet általában egy szereposztásban hat-nyolc előadás erejéig adnak, majd elteszik a következő szezonra, vagy esetleg néhány évvel később veszik újra elő a produkciót.

- hirdetés -

 Kristina Hammarström és Birgitte Chrisensen
Természetesen akadnak olyan ritkaságok is, melyekről borítékolható, hogy nem fognak néhány előadásnál többet megérni, bemutatásukat bizonyos okokból azonban mégis fontosnak vélik. Ebbe a csoportba sorolható Alessandro Scarlatti 1707-es oratóriuma, az Il primo omicidio ovvero Caino is. Noha a nápolyi opera atyja mintegy 60 dalművet komponált, közülük eddig igen keveset ítélt a ritkaságokra oly fogékony ezredforduló zenei élete feltámasztásra méltónak. A megdöbbentően termékeny idősb Scarlatti sokminden mellett az utókorra 30 oratóriumot is hagyományozott, ám ezek zöme szintén a kottatárak nagyra becsült polcain porosodik. A kevés kivétel egyike éppen az Első gyilkosság, melyet 1992-ben Fabio Biondi, 1998-ban pedig René Jacobs rögzített lemezre. Vélhetően a belga sztárkarmester (és egykori kontratenor), a párizsi premier dirigense szorgalmazta, hogy Scarlatti ne egy operájával, hanem a legalábbis tematikájában talán legizgalmasabb oratóriumával vonuljon be a Palais Garnier-be.
 Jelenet a II. részből
De bárki is az ötletgazda, igaza volt, megérte Párizsban feltámasztani a művet. Káin története jóval érdekesebb alapanyag, mint valamelyik mitológiai történet sokadik átdolgozása, szinte érthetetlen, hogy a későbbi korok zeneszerzői miért kerülték el az elképesztően mély és messzire mutató történetet. Az oratórium „cselekménye” igen kevés „akciót” tartalmaz (az első 50 perces részben jut el a címszereplő a gyilkosság gondolatáig, melyet a második 80 percben követ a tett és a bűnbánat). A hat szereplő (Ádám – tenor, Éva – szoprán, Káin – mezzo, Ábel – mezzo, az Úr – kontratenor, illetve Lucifer hangja – basszus) lassú áriái időt engednek a mai kor hallgatójának az elmélyülésre. Scarlatti zenéje szép és míves, olykor kifejezetten szellemes. Ha nem is időtálló remekmű az Il primo omicidio, megérdemli, hogy olykor méltó keretben felcsendüljön.
 Jelenet a II. részből
René Jacobs neve hosszú ideje egyet jelent a zenei újrafelfedezéssel. Partnere ezúttal a 2005-ben alapított belga barokk együttes, a B’Rock volt. Talán a zenekar, a nem ezer-színben pompázó mű, vagy a kissé ernyedni látszó karmester kora lehetett az oka, hogy a Jacobs-féle reveláció ezúttal elmaradt, „pusztán” igen színvonalas muzsikálást kapott a Palais Garnier közel kétezer főnyi közönsége. Az észak-nyugat Euróba barokk specialistái közül válogatott nem különösen izgalmas szólisták közül a Káint éneklő Kristina Hammarström ragyogott ki elmélyült alakításával, valamint Luciferként Robert Gleadow szellemesen elrajzolt ősgonosza. A színház vezetése a nézők becsábítására sztárrendezőt is szerződtetett az igen felkapott Romeo Castellucci személyében. A képzőművészként indult (saját produkcióit díszlet- és jelmeztervezőként is jegyző) olasz rendező az utóbbi időszak egyik legfelkapottabb alkotójaként (Tannhäuser – 2017, München, Salome – 2018 Salzburg, A varázsfuvola – 2018, Brüsszel) mintha korábbi fajsúlyos rendezései után inkább ésszel és szakmai rutinnal, mint végig valós elmélyedéssel oldotta volna meg a feladatot. Az oratórium két részét önálló egységként kezelte, az első felvonást mintegy polgári rítusként, eszköztelenül, szürke kortina előtt játszatta, míg a második rész egy hiperrealista domboldalra került, ahol a szereplőket megkettőzte. Az énekesek fokozatosan a zenekari árokba szorultak és helyüket 8-10 év körüli, elképesztő profizmussal működő gyerekek vették át, akik nemcsak átélték a szerepeiket, hanem mesterien is tátogtak. Szép ötlet, ahogy a felnőttből előbújik az egykori bűntelen én és rácsodálkozik a világ első gyilkosságra, szembesül a tettel, mely megváltoztatta a világ folyását és megpróbálja feldolgozni annak következményeit. Mintha egyszerű gyermekjáték lenne egy élet kioltása. A világ olykor fájdalmasan egyszerű.
Fotó: @Bernd Uhling /OnP

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X