A gießeni színház évek óta úgy próbál nézőket csalogatni, hogy a premierjei között szép számban kínál ritkaságokat. Az ötlet kiváló, hiszen a német kisvárostól alig egy órára van Frankfurt és Wiesbaden, kettőre Köln, Bonn, Dortmund, Düsseldorf és Essen – s a városok operaházai egymással is erős versenyben vannak. Távolságok arrafelé nincsenek, az utak kiválóak, a vonatközlekedés előadás után is használható. Így jó ideje természetesek tehát az operai kirándulások, sőt bizonyos tartományokban színházjegyekkel a közlekedés ingyenes.
Gießenben minden szezonban az operák mellett egy-egy operett és musical is színre kerül. Az alkotók választása idén egy igazi ritkaságra, Kálmán Imre 1908-ban Pesten bemutatott első egészestés operettjére, a Tatárjárásra esett. Évtizedek óta nem játsszák a darabot – az utolsó előadása 1986-ban lehetett Szolnokon –, mely a maga korában meghódította a világot német nyelvterületen Ein Herbstmanöver, angolon The Gay Hussars címmel (innen a híres londoni étterem neve). Itthon is csupán az Adj egy csókot című dal népszerűsége töretlen, elsősorban Zentai Annának köszönhetően.
A gießeni produkció alkotói – Michael Hofstetter és Kovalik Balázs – összegyúrták a pesti és a bécsi változat partitúráját, hogy minél több eredeti Kálmán-számot emeljenek ki a feledés homályából, sőt kiegészítették a későbbi Obsitos, illetve a Der gute Kamerad részleteivel. Bakonyi Károly eredeti, Robert Bodanzky német librettóját Kovalik Balázs dolgozta át mai, gördülékeny szöveggé.
Különös választás a Tatárjárás, amely korántsem olyan kiforrott alkotás, mint az 1912-es Cigányprímás vagy a három évvel később készült első máig működő remekmű, a Csárdáskirálynő. Egy vidéki kastélyba az unatkozó kisasszonyok bálra várják a környéken gyakorlatozó fess katonákat. Riza bárónőnek egykor viszonya volt Lőrenthy főhadnaggyal, aki mielőtt tönkrement volna, épp a bárónő kastélyát birtokolta. Bonyolult, sértődött és vágyódó viszonyuk már-már a Víg özvegy párosáét idézi. Az egyébként nem különösebben bonyolult cselekményt színesíti a Lőrenthybe szerelmes Treszka, a tábornagy lány és a Treszkába szerelmes Marosi önkéntes, valamint a komikus antikatona, Wallerstein tartalékos őrmester.
A végkifejlet a műfaj szabályainak megfelelően nem lehet kérdéses. A darab keletkezésének ideje az utolsó pillanat, amikor a Monarchia alapját képező hadsereg nimbusza töretlen, amikor a nézőtéren a kisasszonyok éppenúgy rajongtak a színpadi, mint a valós fess huszárokért. A siker tehát borítékolható volt. Ma az igazi meglepetést azonban Kálmán muzsikája jelenti, melyben nemcsak a későbbi melódiagazdagságot lehet felismerni. Meglepő, hogy a jellegzetes nagy finálék komponistája kihagyja a felvonásvégi együtteseket. Az első rész végén egyetlen trombitán szól a takarodó, a második felvonás mulatságát színpadi cigánybanda játssza, de az érkező Tábornagy prózában kergeti szét a népet.
A Tatárjárás számai közel sem olyan fülbemászóak, mint a Cigányprímást követő világsikereké, ellenben jóval megalapozottabb zeneszerzői ismereteket tükröznek.
Mintha Kálmán a népszerűség, a közérthetőség érdekében később háttérbe szorította volna valós tudását. A világ elvesztett egy lehetséges nagy utóromantikus magyar komponistát, nyert helyette száz éve nem fakuló slágereket.
Kovalik Balázs húszéves rendezői tapasztalat után mert belevágni az első operettbe, ami talán jól példázza, hogy a könnyűnek nevezett műfaj valójában mennyivel problematikusabb és mennyivel több buktatót rejt, mint a végigkomponált opera. Szabadabb kézzel, jóval inkább a percnek készültek ezek a művek, melyeket gyakran épp az aktualitásuk és az egyéniségekre szabott szerepek vittek el. Mégha napjainkban a prózákkal, az egymáshoz nem kötődő dalokkal szabadon is lehet játszani, azok, akik az operett szabályait drasztikusan fel akarják borítani, rendre kudarcot vallanak, éppúgy, mint azok, akik egy az egyben próbálják meg a letűnt legendás előadásokat majmolni. Nagyon keskeny a sáv, amelyen a műfaj színvonalasan működőképes és a 21. századi közönségnek fogyasztható.
Az itthon egykor radikálisnak kikiáltott Kovalik Balázs legfőbb erénye ezúttal a meglepő hagyománytisztelet. Nem lép ki a műfaji keretek közül, egykori abszurd humor felé való vonzódását sem csillogtatja meg. Noha az operaénekesek által előadott táncos számok frissek és virtuózak, hála Leo Mujic remek koreográfiáinak, az előadás hangsúlya a melankólia felé terelődik. Mintha Kálmán megérzett volna valamit a mesés huszárvilág közelgő végéből. Kovalik és alkotótársai mindezt még hangsúlyosabbá teszik. Az eredeti műben alig létező Bence bácsiból főszereplő lesz. Az öreg cseléd, mint Csehov Firsze, időtlen lebegésbe emeli a cselekményt.
Lukas Noll forgószínpadra szerelt díszlete belül babaház, de kívül mintha a hullámsírra ítélt Titanic lenne, jelmezei az első felvonás ironikus „operett fehérségéből” a második felvonásra mai báli ruhákká változnak. Csupán az éjszakát a kastély előtt töltő Lőrenthy uniformisa változatlan, az ő hitén és tartásán nem fog az idő, míg Riza zavarában rendre átöltözik.
Kovalik a bál végét jelentő hadgyakorlatot felnagyítva az egész „régi világ” pusztulásának vízióját vetíti elő. A közelgő világháború nemcsak a gondtalan táncos huszárokat, hanem az egész európai társadalmat el fogja söpörni. Ebben az egyre nagyobb viharban hánykolódik önérzet és szerelem között a két főhős.
A 20. század pusztító szele mindannyiukat elsodorja, csupán az operett fináléja elpusztíthatatlan, immáron több mint 100 éve.
Noha a gießeni színház háromtagozatú (próza, zenés, tánc), operettszínészei nincsenek. Így a Tatárjárás szerepein is operaénekesek és prózai színészek osztoznak. Az este legnagyobb sikerét méltán aratta le Tomi Wendt a zsidóból meleggé „nemesített” Wallerstein szerepében. A középszerepeket éneklő karakterbariton ráérzett a feladat ízére és sikerült valamit feleleveníteni az egykori jellemkomikusok ízéből. A 82 éves Rainer Hustedt 1961 óta a gießeni színház megbecsült művésze. Több mint fél évszázados karrierje alatt minden fontos szerepet eljátszott, mindent tud a színpadról, minden gesztusa, hangsúlya, pillantása a helyén van. Bence bácsi jutalomjáték számára és a közönsége számára is.
Christiane Boesinger az a típusú szoprán, akinek nem könnyű a fachváltás, a szerepek elfogytak alóla. Riza áriáiban még felsejlik a hang kultúrája. Szintén megküzdött Lőrenthy szerepében a zágrábi Grga Peros. Matériája predesztinálja a nagyobb Mozart-szerepekre, az operett műfaja egyelőre úgy tűnik, feszélyezi kissé. Nem úgy Clemens Kreischbauert, aki lírai tenorként teljes erőbedobással énekli-táncolja végig Marosi kissé a szerzők által cserbenhagyott figuráját.
Michael Hofstetternek köszönhető, hogy Kálmán Imre megszólalhatott Gießenben. Hogy mindez osztályon felül minőségben történt, mindenféle negatív értelemben vett „operettes beidegződés” nélkül, jól jelzi, hogy mit jelent, ha egy könnyednek gondolt zenét komolyan vesznek. Remélhetőleg az előadásból készül majd CD-felvétel, hiszen a jórészt kiadott Kálmán-életműből a Tatárjárás a mai napig fehér folt.
