Ritka vendég az európai operaszínpadokon Szadko, a novgorodi guszlijátékos. Pedig néhány évvel az 1898-os ősbemutató után maga Szergej Pavlovics Gyagilev próbálta a legendássá vált párizsi orosz szezonjai egyikén bemutatni mestere, Nyikolaj Rimszkij-Korszakov művét.
Igaz, a gyakorlatias impresszárió húzásokat kért a komponistától, aki elzárkózott operája megkurtításától. S lám, az idő Nyikolaj Andrejevicset igazolta, a mű címszereplőjével ellentétben ugyan maga a darab nem hódította meg a világot, számos társával együtt speciális orosz siker maradt, méltóképp megszólaltatva ma is megérinti a hallgatót, remekműként hat.
Szadko, miközben távoli rokona Tannhäusernek és Peer Gyntnek, valójában olyan mélyen az orosz lélek szülötte, hogy gondolatvilágával a nyugati ember közel sem tud úgy azonosulni, mint a Vénusz barlangba tévedt dalnokkal vagy a norvég álmodozóval. A guszlijátékosból lett kereskedő azon kevés operahősök egyike, akit nem lehet nem szeretni. Annyira emberi, annyira tiszta lény, hogy még azt is elfogadja tőle a néző, hogy miközben vakon követi vágyait, könnyező asszonyokat hagy maga mögött.
Miközben az álmodozó Szadko végigmegy a saját történetén (egymásba szeretnek a Tenger királyának lányával, aki gazdaggá teszi, s akiért elhagyja a földi világot, végül mégis visszatér hitveséhez, akit természetesen elfelejt értesíteni az átmeneti bigámiáról), mélyebb tartalma is van a meséjének: egy közösségében meg nem értett művész teszi naggyá szülővárosát. Szadko és a dala által jut Novgorod a Volhov folyóhoz, vagyis válhat kereskedelmi nagyhatalommá.
Több ez, mint Szadko története: Rimszkij-Korszakov – aki maga is egy személyben volt tengerész és művész – önvallomása.
Kevés komponista akad, akinek ennyire testközelből volt módja megfigyelni a tenger ezer árnyalatát, tapasztalásait gyönyörűen ágyazta bele a Szadko partitúrájába. Rimszkij-Korszakovnak nem sikerült az, ami hősének, életművét még ma sem kezelik teljesen helyén. Miközben a Seherezádé sláger lett, a Borisz Godunov „meggyalázását” (valójában a korabeli színpadokra játszásra alkalmassá tételét) máig nehezen bocsátják meg neki.
A Nyugat számára probléma lehet, hogy Muszorgszkijhoz képest nem elég barbár, Csajkovszkijhoz képest nem elég európai. Szlovákiában mindez nem probléma, miközben Magyarországon a szláv kultúrát előbb távolról csodáltuk, majd közelről szenvedtük, s viszonyunk hozzá ma is ambivalens. Rimszkij-Korszakov fontos láncszeme az orosz zenetörténetnek, a Szadkón is átsüt az a ritka mesterségbeli tudás, mely kicsit inkább egy kiváló tanárt, mint egy zseniális zeneköltőt takarhat.
Daniel Kramer rendező – aki egy ohiói birkafarmról indult, s jelenleg az English National Opera művészeti igazgatója – mintha tudomást sem vett volna a mű eszmeiségéről. Az opera ilyesfajta értelmezése talán helytálló lehetett az Oroszországtól oly távoli Gentben, ahol 2017 nyarán az eredeti produkciót bemutatták, ám meglehetősen idegenül hatott a szláv operakultúra egyik végbástyáján, Pozsonyban. A rendező nem látott mást-többet a műben, mint alapanyagot kapitalizmus-kritikus gondolatai megfogalmazásához.
Szadko nem több, mint egy kissé lepukkant, divatjamúlt énekes, akinek egyetlen szerencséje, hogy beleszeret Volhova. Amikor a lány által aranyhoz jut, a közösség, mely korábban kinevette, elkezdi komolyan venni. Szadko elhagyja a feleségét, majd a Tengeri király lányát, hűtlen lesz a művészethez is (melyet a nadrágszereplőből harmincas évekbeli dívává avanzsált eredeti darabban kissé funkciótlan ifjú guszlijátékos, Nyezsata jelképez).
A rendezőnek érezhetően útban volt a két víz alatti felvonás, ezeket úgy oldotta meg, ahogy az 1960-as években a Faluszínházban csinálhatták A windsori víg nők utolsó felvonását. Costance Hoffman jelmeztervező remélhetőleg kissé szégyellte magát, amikor élőben megpillantotta az énekkar fehér-fekete ruháját, s legfőképp szegény Tengeri királyt, akinek a bikaviadalra igyekvő Carmen kosztümje jutott. Az opera végére a díszlet kettészakad, ám mindez nem az elhagyott királylány könnyeiből fakadó Volhov folyót jelképezi. Míg a nép a visszatért milliomost ünnepli, a „túlparton” három elhagyott asszony néz a semmibe. Kramer elképzeléseit meglehetősen olcsó látványvilág illusztrálja, Anette Murschetz mintha egy bútorbolt kiárusításán válogatta volna össze a díszletelemeket, Darrel Maloney gyakori multikulti videóbejátszásai úgy mondanivalójukban, mint kivételezésükben primitívek.
Hogy mindezek ellenére nemcsak fontos, hanem szép előadás született, az a Szlovák Nemzeti Színház elkötelezett művészei, illetve a betanító karmester, Rastislav Stur érdeme. A pozsonyi opera vezető dirigense legnagyobb érdeme, hogy hagyja levegőzni Rimszkij-Korszakov színes partitúráját. Érezhetően úgy hozzá, mint a szlovák zenészekhez, közel áll az utóromantikus nagyformátumú partitúra, melyet örömmel muzsikálnak.
Érdekes, hogy alig néhány kilométerre Bécstől a kiváló énekkar már szláv tömbként szól, nem csoda, hogy gyakori vendégek a határ túloldalán.
Az előadás lelke Michal Lehotský (aki néhány nappal a premier után a Müpában Kalafként mutatkozott be). A tenorista vélhetően pályafutása egyik nagy szerepével találkozott. A copfos, ritkuló hajú, nem túl egyedi hangszínű Lehotský valójában abszolút operai antihős. Ám éppen a hiányosságaiból farag előnyt, épp azokból építi fel gondosan és nagyon emberien a címszerepet. Olyan méltósággal viseli az atlétában való ugrálást vagy a műhastól való megszabadulást, hogy mindezek által lesz súlya a figurának. A hosszú szólamot nemcsak uralja, hanem letisztult kultúrájával pont azt az étoszt teremti meg, melyet a rendező meg sem érzett.
Adriana Kohútková negyedszázada a pozsonyi színház vezető szopránja, hangján nem fog az idő, Volhova passzív szerepét finoman énekelte végig. Szadko felesége, Ljubava szintén nem különösebben árnyalt figura. A szép hangú Terézia Kružliaková megjelenésével uralta a színpadot, személyiségével végig súlyt adva az elhagyott asszony bánatának. Jozef Benci rendezői segítség nélkül, spanyol donnának öltöztetve jogosan szenvedett A tenger királya amúgy is nehezen értelmezhető szerepében. A három vendég slágeráriáit Jiří Sulženko érdektelenül, Tomáš Juhos vezető tenoristához méltóan, Daniel Čapkovič kissé érdektelenül adta elő.
A kissé meghúzva is majd’ háromórányi zenei anyagot tartalmazó Szadko megszólaltatása igen nagy – és hálás – feladatot ró a színházra. Az előadás zenei minőségével a pozsonyiak bebizonyították, hogy helyük van a nemzetközi operatérképen. Rimszkij-Korszakov művének bemutatása számos remek művésznek nyújt hálás feladatot. Az sem lehet véletlen, hogy a nézőtéren szép számban hallani osztrák dialektust, úgy tűnik, az ilyen csemegékre örömmel ruccannak át a bécsiek is. Ez esetben nem kellett csalódniuk.
