Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso blog Az első gyilkos - Alessandro Scarlatti ismeretlen operája

Az első gyilkos – Alessandro Scarlatti ismeretlen operája

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az alapításának 350. évfordulóját ünneplő Párizsi Nemzeti Opera egyike azon kevés társulatoknak, ahol a barokk művek ma is a műsorrend szerves részét képezik. Az egykori együttes számára alkotó Lully vagy Rameau operái jóideje reneszánszukat élik, s időről-időre felbukkannak a színház repertoárján. Így a francia fővárosban az évadonként megtekinthető operák sorát nem Mozart, hanem az évtizedekkel korábban alkotó komponisták alkotásai is színesítik, jóval szélesebb horizontot tárva a műfaj történetébe.

- hirdetés -

A Párizsi Opera két színházában (Palais Garnier, Opéra Bastille) fél-stagione szerűen játszanak, egy-egy művet általában egy szereposztásban hat-nyolc előadás erejéig adnak, majd elteszik a következő szezonra, vagy esetleg néhány évvel később veszik újra elő a produkciót.

Természetesen akadnak olyan ritkaságok is, melyekről borítékolható, hogy nem fognak néhány előadásnál többet megérni, bemutatásukat bizonyos okokból azonban mégis fontosnak vélik. Ebbe a csoportba sorolható Alessandro Scarlatti 1707-es oratóriuma, az Il primo omicidio ovvero Caino is.

Noha a nápolyi opera atyja mintegy 60 dalművet komponált, közülük eddig igen keveset ítélt a ritkaságokra oly fogékony ezredforduló zenei élete feltámasztásra méltónak. A megdöbbentően termékeny idősb Scarlatti sokminden mellett az utókorra 30 oratóriumot is hagyományozott, ám ezek zöme szintén a kottatárak nagyra becsült polcain porosodik. A kevés kivétel egyike éppen az Első gyilkosság, melyet 1992-ben Fabio Biondi, 1998-ban pedig René Jacobs rögzített lemezre. Vélhetően a belga sztárkarmester (és egykori kontratenor), a párizsi premier dirigense szorgalmazta, hogy Scarlatti ne egy operájával, hanem a legalábbis tematikájában talán legizgalmasabb oratóriumával vonuljon be a Palais Garnier-be.

De bárki is az ötletgazda, igaza volt, megérte Párizsban feltámasztani a művet. Káin története jóval érdekesebb alapanyag, mint valamelyik mitológiai történet sokadik átdolgozása, szinte érthetetlen, hogy a későbbi korok zeneszerzői miért kerülték el az elképesztően mély és messzire mutató történetet. Az oratórium „cselekménye” igen kevés „akciót” tartalmaz (az első 50 perces részben jut el a címszereplő a gyilkosság gondolatáig, melyet a második 80 percben követ a tett és a bűnbánat). A hat szereplő (Ádám – tenor, Éva – szoprán, Káin – mezzo, Ábel – mezzo, az Úr – kontratenor, illetve Lucifer hangja – basszus) lassú áriái időt engednek a mai kor hallgatójának az elmélyülésre. Scarlatti zenéje szép és míves, olykor kifejezetten szellemes. Ha nem is időtálló remekmű az Il primo omicidio, megérdemli, hogy olykor méltó keretben felcsendüljön.

René Jacobs neve hosszú ideje egyet jelent a zenei újrafelfedezéssel. Partnere ezúttal a 2005-ben alapított belga barokk együttes, a B’Rock volt. Talán a zenekar, a nem ezer-színben pompázó mű, vagy a kissé ernyedni látszó karmester kora lehetett az oka, hogy a Jacobs-féle reveláció ezúttal elmaradt, „pusztán” igen színvonalas muzsikálást kapott a Palais Garnier közel kétezer főnyi közönsége. Az észak-nyugat Euróba barokk specialistái közül válogatott nem különösen izgalmas szólisták közül a Káint éneklő Kristina Hammarström ragyogott ki elmélyült alakításával, valamint Luciferként Robert Gleadow szellemesen elrajzolt ősgonosza.

A színház vezetése a nézők becsábítására sztárrendezőt is szerződtetett az igen felkapott Romeo Castellucci személyében. A képzőművészként indult (saját produkcióit díszlet- és jelmeztervezőként is jegyző) olasz rendező az utóbbi időszak egyik legfelkapottabb alkotójaként (Tannhäuser – 2017, München, Salome – 2018 Salzburg, A varázsfuvola – 2018, Brüsszel) mintha korábbi fajsúlyos rendezései után inkább ésszel és szakmai rutinnal, mint végig valós elmélyedéssel oldotta volna meg a feladatot. Az oratórium két részét önálló egységként kezelte, az első felvonást mintegy polgári rítusként, eszköztelenül, szürke kortina előtt játszatta, míg a második rész egy hiperrealista domboldalra került, ahol a szereplőket megkettőzte. Az énekesek fokozatosan a zenekari árokba szorultak és helyüket 8-10 év körüli, elképesztő profizmussal működő gyerekek vették át, akik nemcsak átélték a szerepeiket, hanem mesterien is tátogtak. Szép ötlet, ahogy a felnőttből előbújik az egykori bűntelen én és rácsodálkozik a világ első gyilkosságra, szembesül a tettel, mely megváltoztatta a világ folyását és megpróbálja feldolgozni annak következményeit. Mintha egyszerű gyermekjáték lenne egy élet kioltása. A világ olykor fájdalmasan egyszerű.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X