Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso blog Jézus a boncasztalon - Händel Feltámadása

Jézus a boncasztalon – Händel Feltámadása

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A youtube hónapok óta kiemelt helyen ajánlja a Hamvasztás! Mi történik a testtel a halálunk után? bizarr című kisfilmet. Talán meglepő, de az igen kényes témára igen sokan kíváncsiak, eddig több mint 1.7 millió honfitársunk klikkelt a riportra. Emberi aggyal kevés meg- és felfoghatatlanabb dolog van annál, mint az, hogy hogyan lesz a testünkből egy marék hamu – talán csak maga a halál és a születés misztériuma mérhető hozzá.

Márpedig mi, földi halandók olykor kénytelenek vagyunk szembesülni a megérthetetlennel, hogy aztán vérmérsékletünk szerint hessegetik el maguktól a témát, vagy kéjelegjünk benne. A színház – még legnaturálisabb is – ritkán foglalkozik azzal, hogy a látványos halálmegoldások után mi történik magával a testtel. Jogosan, hiszen a test pusztulása egyszerűen nem színpadra való (ahogy a szeretkezés sem), vannak olyan tabuk, melyek a jámbor nézőkből kiszámíthatatlan zsigeri reakciókat válthatnak ki.  Kovalik Balázs ezzel szemben nem volt rest legutóbbi munkájában olyan mély és megdöbbentő szembenézést rendezni, mely úgy tűnt, a sokat látott német közönséget is alaposan átmosta.

- hirdetés -

Pedig papíron Händel Feltámadása, mely a Nagypénteket követő napok eseményeit meséli el öt szereplő (Angyal, Lucifer, Mágia Magdolna, Mária Kleofás és János apostol) szavain keresztül, az oratórium műfajának megfelelő statikussággal, nem tartalmaz különösebb színházi kihívást, cselekménye nincs, recitativók és áriák követik egymást rendezett sorban majd’ két órán keresztül. A giesseni produkciónak nem kellett volna többnek lenni, mint Michael Hofstetter ragyogó barokk együttessel megáldott színháza nagyböjti estjének. Ám Kovalik Balázsnak köszönhetően az áhítatos muzsikáláson felül sokkal mélyebb élményeket kapott a közönség. A rendező a bibliai történetet a mai korba, reális keretek közé helyezte, figuráiból hús-vér embereket kanyarított. Tette mindezt minden szájbarágás nélkül, számos utalással, szabadon engedve a nézők fantáziáját, hogy a megadott nyomvonalak mentén maguk rakják össze a saját történetüket. Amikor a függöny felmegy, a proszektúrán egy Jézus nevű halott férfi fekszik letakarva, lábán dögcédula. (Sebastian Ellrich szürke betonfalakat idéző, szellemesen variálható díszletei minden színben ragyogóan működnek.)

Lucifer kórboncnokként közeledik a testhez, míg az Angyal a lélek hallhatatlanságát hirdeti. Megérkezik a pap (János), az anya (csodálatos kisugárzású statiszta), a feleség (Mária Magdolna) a fiával és egy másik családtag, a terhes Mária Kleofás. Az végig kérdéses marad, hogy a születendő gyermek apja Jézus vagy esetleg a vágyaktól kínzott János atya. A történet – vagy történet mozaikok – lassan, az oratórium sok elmélyülésre időt hagyó tempójában bontakozik ki, miközben a szereplők végigcsinálják a búcsúztató szokásos eseményeit. Kétségtelenül az előadás legerősebb pillanata az első rész fináléja, ahol Mária Magdolna áriája alatt a már felöltöztetett holttestet berakják a koporsóba, melyet beszögeznek, és végül betolnak a krematóriumba.

Ritka az a premier, ahol a büfé nem a pezsgőspoharak koccanásától hangos, helyette csendes beszélgetések, síró (!) vagy semmibe meredő nézők sétálnak a folyosókon. A test elhamvasztásának rítusa utána a második részre maradt a kérdés, létezik-e feltámadás a 21. században? Hiába az angyali ígéret, Jézus családja nem hisz benne. Mária Magdolna a halotti tor alatt kiszökik a nappaliból, magával viszi az urnát és magányosan szétszórja a hamvakat. Az engesztelő szentmisén a résztvevők megdöbbenésére látni véli urát, mire a család felháborodottan hagyja magára az özvegyet. „Áldottak, akik nem látnak és mégis hisznek” – hirdeti a záró felirat. Azt a rendező a nézőkre (és a közreműködőkre) bízza, hogy kinek és miféle hit adatik meg napjainkban.

A produkció nyilvánvalóan nem lett volna ennyire koncentrált, ha Michael Hofsetter nem a tőle megszokott módon válogatta volna össze a szereposztást, barokk szólistákkal egészítve ki a giesseni színház magánénekeseit. A legszebb feladat a Mária Magdalénát éneklő Francesca Lombardi Mazzullinak jutott. Vérbeli olasz asszonyként járta végig a gyász, a fájdalom és a hit stációit, miközben vibrátó nélküli olykor kicsit alulról intonált stílusos hangképzésével a Händel énekléséből is mestervizsgát tett. Az est legnagyobb sikere az Angyalként színre lépő alig 24 éves venezuelai Samuel Mariño aratta. Méltán. Az ifjú szoprán hangjára valóban illik az éteri jelző, megjelenésében pedig van valami Kerényi Miklós Máté-i elpusztíthatatlan szemtelenség. Marie Seidler a ház mezzoszopránja méltón szekundált Mária Kleofás boldogtalan figurájában. Ziccer szerepet kapott Aco Bišcevic. Giovannija az önmarcangoló és hite ellenére elbukó pap, akinek nem marad más választása, mint vágyait leküzdve folytatni hivatását. Bišcevict valószínűleg nehéz lehet egyéb szerepeiben (Ramiro, Don Ottavio) meghallgatni, ám Händel áriáit okosan és koncentráltan interpretálta. Ellenben Grga Peroš inkább Verdi, mint a barokk világában érezheti otthon magát, Lucifer szólamán méltó harcok után diadalmaskodott, miközben fürdött a figura kínálta hálás játéklehetőségekben.

A Feltámadás váratlanul fontos állomás lett Kovalik Balázs életművében, méltó folytatása annak az útnak, melynek mérföldköveit az elmúlt évtizedben a budapesti Fidelio, a müncheni Bohémélet és a zágrábi Aida jelentik. A szabadon kezelt oratóriumból ritka tiszta és mély előadás született, olyan produkció, amelyet sokáig őriz magában, aki megnézi.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X