Nem lehet elégszer idézni Osváth Júliát, aki talán utolsó riportjában valahogy így fogalmazott: „Egy énekesnő kétszer hal meg. Először akkor, amikor visszavonul.” A gondolat fokozattan igaz a nemrég elhunyt Ercse Margitra. Létezik egy énekestípus, aki röghöz kötött, nem vonzza a nagyvilág, képtelen a megszokott birodalmán kívül létezni. Ercse Margit ilyen volt.
Miközben kortársai már nyugatra is jártak, sőt gyakran kint is maradtak a lassan nyíló határok túloldalán, ő néhány vendégszereplés után rendre visszatalált az Operaház művészbüféjébe. Vérbeli pesti színházi emberként ez volt az igazi otthona.
Némi pécsi kitérővel 1968-ban lett az Operaház ösztöndíjasa, egy évvel később rendes tagja, hogy azután közel három évtizedet töltsön a színpadon. Repertoárénekes volt, a szó minden értelmében.
Olyan művész, akit színháza nemcsak használt, hanem elsősorban kihasznált.
Mindig állt előtte valaki. Főszerepet első szereposztásban sohasem kapott, munkásságát egyetlen 1976-os Liszt-díjjal ismerték el. A Salome Rabszolgájaként debütált, de már féléves tagként megkapta Amnerist. Ezután felváltva jöttek a nevelőnők és csábhölgyek, majd a berobbanás: Eboli hercegnő a Don Carlos harmadik premierjén. Több mint nyolcvanszor énekelte a szerepet, mely ikonikus alakításává érett. A Verdi-opera részlete a mezzo egyetlen hivatalos Hungaroton lemezfelvétele. Mégis a néhány perces III. felvonásbeli ária elég arra, hogy Ercse művészetéről ma is hű képet kapjunk. A stúdióhoz nem szokott énekes küzd az olasz szöveggel, felvételen sem a hangjegyeket kereste, hanem a mögöttest. Találni a piacon pontosabb előadásokat, mégis a bakeliten átsüt az az egyedi vak szenvedély, mely Ercse alakításait annyira jellemezte.
Ő lett a házi mezzo, vállán vitte azt a repertoárt, amire más éppen nem volt kéznél. Eboli után a könnyed Preziosilla jött, majd A walkür drámai Frickája, Vénusz után Mozart cserfes Dorabellája. Harminchárom éves (mint művésznő, pályája elejétől eltagadott 4 évet), amikor az Istenek alkonya Brünnhildéjét osztják rá, nem sokkal később Gertrud királynét, melyet 120 estén, három rendezésben alakított; mezzoszoprán létére Elektrát és Ortrudot énekelt Kasza Katalin váltójaként – majd a bel canto ékkő Norma Adalgisáját. A főszerepek sora 80-as években A walkür Brünnhildéjével, Azucenával végül Brangänével egészült ki, miközben közép és kis szerepekben is havi négy-öt estén színpadon állt. Ezt a rablógazdálkodást a legkikezdhetetlenebb technika sem bírta volna, hátmég az, ami nem állt teljesen biztos alapokon. Ercsét pedig estéről-estére a szerep lendülete vitte előre, ameddig ereje bírta, szenvedélyből énekelt.
A 90-es évek második felében egy müncheni vizsgán működött közre. Az egyik szabadnapján ellátogatott Nürnbergbe, ahol a Lorenz Kirchében könnyes szemmel, hatalmas átéléssel azt mesélte kísérőinek: hogy pályafutását az Oláh Gusztáv-fél gyönyörű festett kulisszájú Nürnbergi mesterdalnokban kezdte, s lám, most a végén itt áll a valódi templomban. Ilyen volt Ercse Margit: hatalmas átéléssel és szívvel mesélte a történetet – melyet maga is elhitt, miközben sohasem énekelte Magdalénát. Az eset után viszont Pesten az első útja az Operaházba vezetett, ahol visszaadta az összes szerepet. Évekig tanított még a Weiner Leo Zeneiskolában, majd ezt is abbahagyta. Ercse Margit, aki az operaházi művészbüfé pezsgésének egyik meghatározó alakja volt évtizedeken keresztül, lassan kizárta a külvilágot, a csendet és teljes visszavonultságot választotta. Nyugalma immáron teljes.
