Szeptember 29-én a Müpában, másnap pedig a pécsi Kodály Központban lép színpadra Jennifer Pike fiatal hegedűművész a Pannon Filharmonikusokkal. Max Bruchról és a Tátráról is beszélgettünk.
– Énekes szeretett volna lenni. Végül miért választotta a hegedűt?
– A szüleim már nagyon korán magukkal vittek különböző klasszikus zenei koncertekre, ahol leginkább az énekhang ragadta meg a figyelmemet. Rövidesen kiderült, hogy nincs meg a kellő adottságom, hogy énekes legyek, ezek után pedig azért döntöttem a hegedű mellett, mert ez áll a legközelebb az emberi hanghoz.
– A hangszeren komoly sikereket ért el, mindössze 12 éves volt, amikor a BBC az Év Ifjú Művészének választotta. Hogyan befolyásolta ez a karrierjét?
– A 2000-es évek elején fantasztikus lehetőségnek számított, hogy több millió tévénéző követhette a játékomat. Rengeteg ajtó nyílt meg előttem, számos koncertlehetőséget és elismerő szót kaptam a szakmától és a közönségtől egyaránt.
– Volt már Magyarországon?
– Nem, ez lesz az első alkalom, már nagyon várom a találkozást a Pannon Filharmonikusokkal.
– Hogyan találtak egymásra az együttessel?
– A szeptemberi koncert karmestere Leo McFall lesz, akivel nagyjából tizenöt éve játszottunk utoljára Finnországban. Nagyon jó emlékeim vannak a közös munkáról, megtisztelő, hogy ilyen hosszú idő után újra engem kért fel szólistának. Bevallom, megnéztem a zenekar néhány felvételét, ami után örömmel mondtam igent.
– Max Bruch I. hegedűversenyét játssza majd. Miért ezt választotta?
– Azt nem tudom, hogy a magyar hegedűművészek hogy vélekednek róla, de Nagy-Britanniában nagyon kedvelt ez a darab. Nagyon sokszor kapok felkérést, hogy adjam elő. Egy rendkívül okosan megírt mű, ami komoly hangszerismeretről tesz tanúbizonyságot, arról nem is beszélve, hogy a g−moll hangnem kifejezetten jól áll a hegedűnek. Ha meghallgatjuk a középső tétel csodálatos melódiáit, szerintem nem kérdés, hogy miért olyan népszerű.
– Hogyan választ új darabot?
– Édesanyám lengyel, ezért mindenekelőtt nagyon érdekelnek a lengyel szerzők. Folyamatosan és fokozatosan bővítem az ismereteimet azzal a tudattal, hogy egy élet sem elég arra, hogy részleteiben megismerjem a teljes hegedű-repertoárt. Kicsit olyan ez, mint a hegymászás − szabadidőmben egyébként sokat kirándulok a Tátrában −, elindulok a csúcs felé, és ha nem is érem el, közben számos olyan ösvény jön velem szembe, amin érdemes továbbmenni. Így találtam rá egyébként Rózsa Miklós Hegedűversenyére is, ami teljesen lenyűgözött. Ez volt az első darabok egyike, amit lemezre is vettem.
– Milyen hegedűn játszik?
– Egy Matteo Goffriller-hangszerem van, ami igazi ritkaság, nagyon kevés készült belőle. A mester inkább csellókkal foglalkozott, amely tudás a hegedűkön is meglátszik, de ettől olyan különleges. Meleg és bársonyosan mély tónusai igazán különleges ízt adnak többek között a koncerten is hallható Bruch-műnek.
