December 7-én Kortárs közjáték címmel adott koncertet a Pannon Filharmonikusok a pécsi Kodály Központban, jelezve, hogy a romantika után is van élet és érdemes kísérletet tennünk arra, hogy a 20. század hullámzó tengeréből (Peter Grimes) és jelen korunkból is merítsünk, ha zenét szeretnénk hallgatni.
A kortárs zene egy roppant érdekes jelenség. Egyrészt, mint fogalom, hiszen minden ma születő zene kortárs, legyen az akár Azahriah vagy Eötvös Péter műve. Másrészt az a tartalom, amit jelöl – és itt és most akkor beszéljünk kortárs KOMOLYzenéről. A kortárs komolyzene nagyon nehéz helyzetben van, hiszen elsősorban intellektuálisan izgalmas tartalmával tud nagyrészt figyelmet generálni a (művelt) közönségben. Ha pedig nem ezzel, hanem esztétikájával, vagyis szépszerűségével akar hatni, akkor vagy vissza kell nyúljon régi korok stílusaihoz vagy az ittből és a mostból merít ihletet, ez esetben viszont nem szabad figyelmen kívül hagynia a könnyűzenei történéseket.
Donghoon Shin Hegedűre és zenekarra írott versenyműve egyértelműen az első vonalhoz tartozik. Az Eötvös Alapítvány mentoráltja, hasonlóan a névadóhoz, elsősorban az agyunkat birizgáló hatásokban gondolkodik, néha vegyítve ezeket kifejezetten kellemesen hangzó részekkel. Baráti Kristóf hegedűje szépen cseng a concertóban, ahol nem is annyira a szólóhangszer, mint inkább a tér és az atmoszféra a domináns. Donghoon Shin darabja magas fokú zeneszerzői kompetenciáról vall, amelyet nagyon szeretne is megmutatni, az az érzésem, mintha kicsit mindent bele akarna zsúfolni a művébe. A hangulatok egyébként jók, minden hangszercsoport megmutathatja magát és azt is, hogy mennyi mindent tudnak, maga a hangszerelés is összetett és változatos, de, ha az ember épp nincs „ilyen” hangulatban, különösebben nem éri el az ingerküszöbét. Viszont nem is zavarja. Én inkább egy markáns képekkel operáló szerzői film aláfestéséül tudnám elképzelni, semmint önálló koncertélményként. Boon Hoa Lien személyében kapunk egy jó karmestert, akinek egészen kifejezőek a mozdulatai – hátulról, remélem, ez elölről, a zenészek nézőpontjából is releváns állítás. Majd megkérdezem őket.
Az est második részében Lutoslawski Concerto zenekarra c. darabja szólalt meg. A lengyel szerző Bartók Béla nagy tisztelője volt, nem véletlen a műfaj és a címválasztás sem. Lutoslawski Concertója ugyanakkor teljesen más hangulatú, tartalmú, és atmoszférájú, mint magyar társáé. Kisebb dinamikai változások (jóval kevesebb ingerekkel), kiszámíthatóbb, ezzel együtt koherensebb, egyvonalúbb alkotás, mint Bartóké, nagyon meglepődni senki sem fog hallgatása közben. Én mindenesetre kicsivel több szellemi izgulnivalóra számítottam a lengyel mestertől még akkor is, ha a Concertót a későbbi, dodekafón korszaka előtt írta. Persze könnyen lehet, hogy csak nekem van szükségem pergőbb és markánsabb gesztusokra, de elvégre is a Tik-Tok, a Reel és a Short videók világát éljük. Bartók zenéje a maga hihetetlenül nagy indulataival és hangulatváltozásaival, azt hiszem, jobban illeszkedik korunk ízlésvilágához.
Milyen jó zene ez a Peter Grimes! Kiáltottam (gondolatban magamban), amikor megszólalt a koncert első programjaként a Négy közjáték Benjamin Britten Peter Grimes c. operájából. Különösebb viszonyom soha nem volt a brit szerző darabjaival, ismerem jó pár operáját, hangszeres alkotásairól pedig mindig a kiegyensúlyozottság és a hangulati kiegyenlítettség jutott eszembe. Annak idején volt szerencsém látni Kovalik Balázs Peter Grimes rendezését a Magyar Állami Operaházban, amely egy roppant izgalmas kísérlet volt zeneileg és színpadilag egyaránt, kár, hogy hamar levették a műsorról. A mai napig a fülembe cseng, ahogyan a „tömeg” a bíróság döntését megelőzvén elítélően kiáltja a halász nevét a távolból.
Ennek a megrendítő hatású pillanatnak természetesen nyomát sem látjuk-halljuk a Pannon Filharmonikusok koncertjén, itt a hangszeres zenéé, illetve az általa életre kerülő hangulatoké a főszerep. Britten itt megvalósítja a tökéletes egyensúlyt az értelemre és az érzelemre ható zene között, kicsit talán az utóbbi felé billentve a mérleget. Könnyedség, ha kell, néha nagy fokú drámaiság is helyet kap ezekben a mikrodarabokban, nagyon jól szól az együttes, felszabadult a játékuk, csak úgy duzzadnak az energiától. Ha egy kicsit hosszabb lenne ez az etap – mondjuk hét közjátékkal, akkor fő számként egy hangverseny csúcspontja is lehetne. Bár, most sem történt ez nagyon másképp.