Furcsa mátrixba oltott nagyondekoros klipakarás némi népi hangszerbeütéssel mottóval lehetne ütni fel mai Szomorút.
De egyik sem igazán: műanyag ebben a vizualitás, a dal meg középsemleges dark technohouse, mi inkább nevetgetnivaló, semmint élvezhető bármi szubkultúra szerint is akár. A hangszerelés is rendkívül primitív null-egy-meg-kettő. Suttoghat itt bárki sejtelmetice, full közhelyből emelkedni nem igen tud az adopt. Érzelemnuku megoldások mind szakmailag képben, mind hangban, hiába a fekete szín dominanciája meg a vérszag és a thriller-beütés, izzadságszag és komédia inkább mi lengi be az alkotás négynegyven hosszát.
Celluláris jön hát némethonból, nehezen képzelek bárkit is, ki ezt élvezetnek érezné.
Ami ám pozitív kommentként illetheti a friss feldót, hogy ártani sem árt sem tekintőnek, sem hallgatónak, és erőszakot sem követ el dalunkon semmiképp. Mindösszesen csak „minek” az eredmény.
