Takehisa Kosugi fiatal éveit a leginvenciózusabb fluxus-zenei kísérletekkel töltötte el, majd 1995-től zeneigazgatóként tevékenykedett a Merce Cunningham Tánc Társulatnál Osakában, egészen annak 2001-es megszűnéséig. A japán fluxus-művészet és avantgárd zene világhírű zeneszerzője és előadója 80 esztendős korában hunyt el.
A Fluxus – melynek jelentése áramlás – a dadaizmus folytatásaként működő nemzetközi művészeti irányzat az 1960-as évek eleje óta. Rokon az akcióművészettel, a happeninggel; a képzőművészetet ötvözi az irodalommal, a zenével és a színházzal. Kifejezetten intermediális jelenség, mely leginkább a kísérleti színházhoz áll közel. A művész által előre megtervezett esemény a művész közreműködésével zajlik, amelybe spontán módon a közönséget is igyekszik bevonni.
Célja a művészeti élet és a hétköznapi élet, valamint a művész és a befogadó közti szakadék áthidalása.
A Fluxus konceptuális beállítottságában két hatás, a 20. századi művészet két meghatározó szellemi atyjának, Marcel Duchamp-nak és John Cage-nek az újító szelleme játszott közre.
A fluxus legtöbbek által ismert képviselője hazánkban Halász Péter avantgárd író, rendező, színész volt.
Az 1938-as születésű Takehisa Kosugi az irányzat kezdetekor, az 1960-as években elsőként írta be a nevét a fluxus-történelembe, meghonosítva a dadaista szellemiségű művészi kifejezést hazájában, Japánban. Sokrétű improvizatív audióvizuális művészeti tevékenységével az volt célja, hogy felismerje és bemutassa a világegyetem hangjának sokszínűségét.
Egy korai, 1967-es darabjában, a Catch Wave-ben rádiófrekvenciával létrehozott elektromágneses interferencia által idézett elő hangokat: az adó-vevő térbeli mozgása zenét produkált.
Egy másik, 2001-ben alkotott audióvizuális művében, mely az Op Music címet viseli fényt alakított hanggá és hangot fénnyé, hogy a konverzió által megmutassa, a látás és a hallás kettős jelensége valójában egy elektromágneses légkör.
Kosugi a legnevesebb nemzetközi helyszíneken és fesztiválokon lépett fel, mint Royal Albert Hall, a Getty Center, a Velencei Biennálé vgy a Lincoln Center Fesztivál. Művészi hitvallásában megfogalmazta, hogy zenéjének legfontosabb karakterét a véletlenszerű vagy meghatározhatatlan természetű hangok adják, melyet improvizatív előadás és hang installációk által kíván bemutatni.
(Via Slipped Disc)
