A világszerte ünnepelt Liszt-díjas csellóművész, Várdai István és a nála pár évvel fiatalabb Balázs János életükben először játszanak együtt a 2019-es Cziffra György Fesztiválon, mely az előadók és a műsorra tűzött művek szempontjából is igazi különlegesség és többszörös múltidézés: Chopin számára élete utolsó éveiben tett kirándulás volt csellóra komponálni, a csellista Kodály ellenben fiatalon talán élete legjobb hangszeres művét komponálta erre a hangszerre. A fesztivál kapcsán Várdai Istvánnal beszélgettünk személyes és szakmai kérdésekről egyaránt.
– A Cziffra Fesztiválon első alkalommal játszol együtt Balázs Jánossal. Már korábban is megfogalmazódott benned az együttműködés gondolata?
– Balázs Jánossal diákként a Zeneakadémián találkoztunk először, akinek már akkoriban is megmutatkozott tehetsége és különleges zenei látásmódja. Később a Virtuózok című műsor hozott minket össze ismét, ahol lehetőségünk volt még jobban megismerkedni egymással. Hamar találtunk is közös témát, ami a fesztiválszervezés volt, hiszen János a Cziffra Fesztivál megálmodója, mi pedig Baráti Kristóffal a Kaposfestet vezetjük. Többek között programtematikákról kezdtünk el beszélgetni, de kis idő elteltével természetesen az is szóba került, hogy miért is ne játszhatnánk együtt.
Mivel régóta külföldön élek, nem igazán volt zenei kapcsolatom a saját generációmmal, kivéve Baráti Kristófot, Fejárvári Zoltánt és Szűcs Mátét, így már régóta érett ez az együttműködés. Ugyan kevesebb kamarazenét játszom, mint korábban, de nyitottnak érzem magam másfajta zenei megközelítések befogadására is, hogy rajtuk keresztül reflektáljak a saját látásmódomra. A Jánossal közösen előadott Chopin g-moll gordonka-zongora szonáta számomra ezért különösen érdekes. Emellett eljátszom majd Kodály Szólószonátáját, ami nekem személyesen igen fontos, a Chopin-darab pedig igazán János szívügye, tehát ebből a szempontból is kiegyensúlyozott műsort hallhat a közönség.
„Úgy gondolom, hogy a mi példánk is azt mutatja, hogy a zenében akár teljesen különböző karakterek is megtalálhatnak egy közös nyelvet. Ez a zene varázsa.”
Habár a fő profilunk eltérő, mégsem látjuk nagyon másképp a dolgokat. János improvizatívabb, kötetlenebb módon közelít a darabokhoz, szabadabb hozzáállása bizonyos művekre nagyon jó hatással van.
– A Cziffra Fesztivál névadója is fő feladatai közt említette a tehetséggondozást, amelynek jegyében te is – fiatal zenészként – több alkalommal kerültél kapcsolatba nálad ifjabb tehetségekkel, például a Virtuózok című műsorban.
– Épp a Csajkovszkij versenyre hívtak zsűrizni, ahol talán én leszek a legfiatalabb a bírák között, de ez számomra egy kevésbé fontos perspektíva: egyszerűen mindig megpróbálok építő, fejlesztő kritikát megfogalmazni, tanácsot adni, vagy csupán csak bíztatni. A Virtuózok egy tehetségkutató műsor, amelynek a tartalomsugárzás a legfontosabb feladata, így nem lehet és nem is érdemes összekeverni az egy hangszerre specializálódott versenyekkel. A médiában alapvetően igen kevés műsor van, ami olyan értékes tartalmat sugároz, mint a Virtuózok vagy a hozzá hasonló Fölszállott a Páva. Ezért is vállaltam el a zsűritag szerepet, amelyben nem az volt a feladatom, hogy ítéletet mondjak bárkiről:
a célom az volt, hogy kinyissam a hallgatók fülét és érzékeit azokra a szempontokra, amikre mi szakmai szemmel különösen odafigyelünk.
– Oktatóként a bécsi Zeneakadémián is fiatalokkal foglalkozol. Milyen feladatkört töltesz be az intézményben?
– Az Die Universität für Musik und darstellende Kunst egy nagyon demokratikusan működő intézmény, ahol a különböző osztályok és tanárok más-más irányelveket képviselnek amellett, hogy mindenki zenészeket képez. A két éve elhunyt csellóművész, Heinrich Schiff az egyetem nagynevű művésztanára volt, akinek a helyét jelenleg én tölthetem be.
Ez egy nagyon reprezentatív állás az egész intézményen belül, hiszen Heinrich Schiff óriási hatással volt zenészek generációira. Éppen ezért kiemelt pozícióban vagyok, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem tanszékvezetőként tevékenykedem, hiszen nincs is külön cselló tanszék az egyetemen.
Elsősoran azt a tudást és tapasztalatot próbálom továbbadni, amit az elmúlt években megszereztem, és igyekszem egy olyan osztályt felépíteni, ami ezt a kitüntett posztot méltóképpen megtestesíti.
A nagy múltú bécsi Zeneakadémia évek óta a világ 5 legjobb zenei felsőoktatási intézménye között szerepel, nagy jó infrastruktúrával, kollegiális, egymást támogató tanári gárdával rendelkezik. Különösen örülök annak, hogy az intézmény nagy hangsúlyt fektet a Balkán, Közép-Kelet-Európa és a V4 országok bevonására, és amellett, hogy partnerszerződésben áll amerikai egyetemekkel, jó kapcsolatokat ápol a közeli országok intézményeivel is. Az ezekről a területekről jövő diákoknak pedig különösen praktikus Bécsben tanulni.
– Van magyar tanítványod is?
– Igen, négyen vannak, közülük három előkészítős, tehát 15 és 17 év közöttiek. Örülök, hogy fiatal koruktól kezdve építhetem fel ezeket gyerekeket, így a későbbiekben már nem kell korrigálnunk a helytelen beidegződéseket.
– A zeneszerzés és a vezénylés is foglalkoztat?
– Jelenleg ezek nem összeegyeztethetők azzal az életformával, amiben éppen vagyok, ugyanis mindkét tevékenységhez elegendő időre lenne szükségem: a legkevésbé sem szeretnék például autodidakta karmester lenni. Az is egy szakma, amit meg kell tanulni, és mellette sok tapasztalatra is szükség van ahhoz, hogy egy darabban az óriási mennyiségű zenei tartalom meg tudjon nyilvánulni. Végsősoron a zeneszerzés és a vezénylés két olyan dolog, amit nagyon szívesen csinálnék, de csak miután elsajátítottam az alapszabályokat.
– Mi ösztönöz arra, hogy különösen odafigyelj a fiatal zenészgenerációra?
– A Kamara Akadémia Egyesületet – melynek én vagyok az elnöke – azért hoztuk létre, hogy a legfőbb támogatást megadjuk a fiatal zenészeknek, melynek keretében igyekszünk tehetséggondozással és szakmai képességfejlesztéssel foglalkozni. Az utóbbi minden szakmára érvényes ismereteket tartalmaz, ami a zenészeknél azonban valamiért még nem vált általánossá igazán. Ennek a tudásnak a lényege a rendszer átláthatóságában van: olyan kérdésekre keresünk választ, mint hogy hogyan menedzselje saját magát egy zenész, hogy építse fel a pályáját, miként érjen olyan ambíciókat, amelyeket maga elé tűz.
Gyakran előfordul, hogy nagy tehetségek ragadnak meg a négy fal között, és nem érnek el arra a szintre, ahová ennek az elsajátítható tudásnak a birtokában eljuthatnának.
Többek között Balázs János is éppen ezzel foglalkozik. Ez a szemlélet, a zenei fesztiválok, az innovatívabb zenei hozzáállás, valamint a kultúra reprezentációja most végre reneszánszát éli itthon is. A folyamatot kívülről is figyeltem és mostanra összeállt a kép: felmértem, hogy milyen hiányosságok vannak még, amiket a mi tudásunkkal pótolni tudunk. Szerencsére válaszként mindenre nagyon jó visszajelzéseket kapunk.
– Mi motivál téged igazán?
– Van bennem egy olyan belső motor, ami egyszerűen nem tud leállni addig, amég azokért a dolgokért nem teszek, amiket szeretnék megvalósítani. Azt szokták mondani, hogy a tehetség kötelez. Ez olyan, mint a vetés-aratás: 8 éves koromtól kezdve folyamatosan dolgoztam, az elmúlt 5-6 évben arattam. Most kell majd azon gondolkodnom, hogy hogyan szeretném felépíteni az elkövetkező húsz évet.
– Milyen célokat tűztél ki?
– A következő feladatomnak a mennyiség és minőség arányainak javítását látom. Az utóbbi időben egyre inkább próbálok kilépni a saját zenei dobozomból. Pár hónapja leszerződtem a világ egyik legbefolyásosabb művészügynökségével, a londoni székhelyű Harrison-Parrott céggel, amitől azt remélem, hogy még több inspiráló projektben lehet részem. Ezzel pedig nem azt akarom elérni feltétlenül, hogy én legyek a világ legkeresettebb csellistája.
„Lehet, hogy fele annyi koncerttel még közelebb tudok kerülni ahhoz a művészi elképzeléshez, amiért minden zenész küzd.”
Kötelességemnek érzem, hogy ne hagyjam magam elaprózódni és ezáltal képes legyek azokat a projekteket kezelni, amiket zenészként elvállalok, de lehet szó tanításról, vagy a családról, magánéletről. Ennek az egyensúlynak a kialakításán dolgozom most.
Úgy gondolom, hogy elértem mindazt, amit ennyi idősen el lehet érni, tehát teljesen elégedett vagyok azzal, ahol most tartok. Ebből adódóan próbálom elhinni, megengedhetem magamnak, hogy csak olyan feladatokat keressek és vállaljak, amikben száz százalékosan tudok hinni.
– Készülsz-e ettől függetlenül új lemezzel?
– Épp az előbb említett okok miatt várok a lemezkészítéssel, de különböző kamarafelvételek azért születnek majd. A Hungarotonnál rögzítjük azt a Brahms-zongoranégyesek című műsort, amit január 11-én a Müpában játszottunk Baráti Kristóffal, Szűcs Mátéval és Várjon Dénessel. Egyébként úgy gondolom, hogy az élő zene rezgései sokkal jobban utat találnak az emberekhez.
– Mitől volt különleges számodra ez a koncert?
– Egyrészt, ezt a formációt már kipróbáltuk egy másik műsor kapcsán, és nagyon jól működött akkor is. Másrészt Brahms zongoranégyesei a kamararepertoár valódi mesterművei. Bevallom, közülük az A-dúr Nr.2-t korábban nem ismertem. Ez azonban nem tipikus Brahms: sokkal kísérletezőbb hangvételű darab és emellett nagyon ritkán játsszák. Úgy érzem, ezzel a projekttel nagyon érdemes foglalkozni – egy percet sem sajnálok a vele eltöltött időből.
