Várjon Dénes: „Egy jó kamaraegyüttesben az ember saját magát is újra tudja gondolni”

Baráti Kristóf, Szűcs Máté, Várdai István, Várjon Dénes

Négy markáns művészegyéniség, négy imponáló világkarrier. Baráti Kristóf, Szűcs Máté, Várdai István és Várjon Dénes Brahms zongorás kvartettjeiben sem a négyesért fog játszani.

A kamaramuzsikálás, az valami más, az valami több: a zenészinterjúk visszatérő, sőt már-már állandónak tekinthető eleme ez a vajmi nehezen szavakba foglalható, ám a közönség számára is mélyen átélhető igazság. S mégis, kár lenne tagadnunk, hogy volt egy-két évtized az ezredforduló táján, amikor a magyar koncertéletben valamelyest alábbszállt a szorosabb értelemben vett kamarazenélés becse.

A méltán nevezetes hazai vonósnégyesek persze akkoriban is koncerteztek, a világhírű magyar kamaratradíciót továbbra is ápolták, és néha különlegesen emlékezetes élménnyé vált legendás művészek intim hangversenytermi együttműködése: gondoljunk csak Kocsis Zoltán és Perényi Miklós – lemezről részben máig visszahallgatható – közös fellépéseire a kilencvenes évekből.

Valami mégis hiányzott, de hogy egészen pontosan mi is, az voltaképpen csak akkor derült ki, amikor néhány esztendeje végre meglett: a hangversenyélet főszereplőinek elkötelezett, rendszeres és – jobb szó híján – szexepilt sugárzó, együttes kamarazenei jelenléte.

Ennek a mára fesztiválok sorát életre hívó és valóságos kamarazenei reneszánszt teremtő fordulatnak alighanem kitüntetett pillanata volt a zongorista Várjon Dénes, a csellista Várdai István és a hegedűs Baráti Kristóf hármas egymásra találása a koncertdobogón. Ez persze ak ár magától értetődő eseménynek is számíthatott volna, ám ez a tény fikarcnyit sem vont le a találkozás tüneményszerűségéből.

2013 márciusában, a Budapesti Tavaszi Fesztivál programján került sor erre az első nyilvános kamaramuzsikálásra, az Urániában, és ahogy azt egy akkori kritika megörökítette:

Emlékezetesen szép este volt, a jelek azt mutatták, hogy a három muzsikus egymásra talált – maradjanak is együtt, és muzsikáljanak minél többet…

A bizonyosan sokak közös vágyát kifejező kritikusi óhaj beteljesült, Baráti, Várdai és Várjon állandósult triója azóta számos alkalommal muzsikált már együtt, s a három, nemzetközileg oly keresett művész mindahány kamarakoncertje a műfaj népszerűségét fokozta. A legidősebb, az ötvenesztendős Várjon Dénes pedig –feleségével, Simon Izabellával közösen – éppúgy egy kamarazenei fesztivál irányítójává lett, akárcsak a negyven betöltéséhez közelítő Baráti és a még mindig csupán harminchárom éves Várdai párosa. A Zeneakadémián rezideáló kamara.hu az egyik, míg a kaposvári Kaposfest Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál a másik említett rendezvénysorozat: egyként változatos programmal, stabil törzsközönséggel meg visszajáró hazai és külföldi művészekkel. És éppen nem mellékesen: a közös kamarazenélés kultuszának öregbítésével, pontosabban épp ellenkezőleg – e kultusz megfiatalításával.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

A Johannes Brahms mindhárom zongoranégyesének megszólaltatásával kecsegtető január 11-i koncerten most ráadásul még egy rendkívüli tehetségű hangszeres művész csatlakozik Várjonékhoz a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumán. A mélyvonós Szűcs Máté személyében ugyanis a Berlini Filharmonikusok szólóbrácsását és a genfi zeneakadémia professzorát tisztelhetjük, akit a világraszóló német zenekar testületi elöljárója, Knut Weber imigyen méltatott: „Kivételes hangkultúrájával, hangszerének kiváló uralásával, illetve intelligenciával és a játék örömével veti magát bele a közös zenekari játékba, melynek szintjét kiemelkedő művészi és technikai képességeivel emeli tovább.”

Ide kapcsolódik:
A genfi zeneakadémia professzoraként folytatja Szűcs Máté

A negyvenesztendős mélyhegedűs mindemellett ugyancsak tartósan elkötelezettje a kamarazenés műfajoknak – valamint meghitt együttműködő partnere a januári hangverseny másik két vonós fellépőjének. Erről tanúskodik az a néhány hónapja megjelent interjú is, amelyben a brácsát terápiás hangszerként azonosító Szűcs Máté többek közt ezt felelte, amikor muzsikusi álomcsapatáról kérdezték:

„Olyan embereket tartok társaimnak, akiknek a zene a szenvedélyük. És ez a szenvedély erősebb, mint a saját életük. Ha magyarokra gondolok, akkor nagyon nehéz dolog döntenem. Várdai Istvánt, Baráti Kristófot biztosan az első helyen említeném.”

A közös szenvedély erősségét és hevét ilyesformán már jó előre garantáltnak tekinthetjük, ahogyan az előadói tökéletességet és az élményszerű összhangot is.

„Egy jó kamaraegyüttesben, mint minden igazi közösségben, az ember saját magát is újra tudja gondolni” – fogalmazott a közelmúltban Várjon Dénes, s most Baráti, Szűcs, Várdai és Várjon nagy négyese ezt az értékes lehetőséget ajándék gyanánt számunkra is fölkínálja.