A Familie Flöz visszajáró vendég Budapesten. A berlini illetőségű társulatra több címkét is ragaszthatunk: tekinthetjük fizikai színháznak, hiszen az előadásokban erős a koreografikusság, de akár bábszínháznak is, hiszen maszkokkal játszanak. De épp a hibrid forma miatt felejtsük el a kategóriákat.
A CAFe Budapest háttéranyagaiért keresse tematikus blogunkat!
A Familie Flöz tagjai (az akkor még) bányáiról, nehéziparáról híres a Ruhr-vidék egyik egyetemén találkoztak. Nevük az első előadás címének egy részlete, és a vidékre is utal: a flöz annak a talajrétegnek a megnevezése németül, amelyben a nyersanyagok raktározódnak. Bemutatkozó előadásuk premierje Bochumban, egy bezárt bányában volt 1996-ban. Munkamódszerük a kezdetek óta változatlan: kitalálják a történet főszereplőjét, nagyon pontosan felépítik a karaktert, a sztorit pedig közösen, improvizációkból kiindulva írják. Előadásaik nonverbálisak, nyelvi korlátok tehát nem állnak a nézők előtt, de nem csupán ez az ok, hogy a Familie Flöz tucatnyi produkcióját mintegy negyven országban játszották.
A Flöz-titok a valóság és a valóságon túli, a realizmus és a meseszerű egymásra kopírozása. Az egyik pillanatban azt hihetjük, mindent tudunk, a másikban egyszerűen nem hiszünk a szemünknek, amit segít a térrel és a fénnyel való játék is. Gyakran választanak a történeteknek olyan helyszínt, ami távol van mindentől, zárt világ, ahol az élet törékenysége különösen erősen mutatkozhat meg. Ez a sűrített érzet különleges tudatállapotot idéz elő a nézőben is: teljesen elbizonytalanít, hogy itt bármi megtörténhet. És ez a bizonyos bármi meg is történik, azaz a Familie Flöz előadásai olyanok, mint a fekete humorba mártott tollal megírt thrillerek.
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválra érkező Dr Nest esetében sincs ez másképp. A maszkok nem teszik karikatúrákká a figurákat, mert a báb lényegét fogják meg, a jellemet vizuálisan sűrítik, és az emberi sorsokat mélységükben mutatják. Van-e a történetnek köze a valósághoz, vagy csak a címszereplő képzeletének, belső vívódásainak kivetülését látjuk? Az ajánló szerint: „Elmosódó határok ébrenlét és álom, racionalitás és abszurditás, betegség és egészség, normalitás és abnormalitás között. Egy elmegyógyintézet világába pillantunk be, s természetesen nem lehetünk biztosak abban, hogy nem épp saját tudatunk mélyére vetül a tekintet.”
