Hilda és Otto átlagos, középkorú, középosztálybeli pár, temetői kertészetet üzemeltetnek, házasságuk egyhangúan, rutinszerűen működik. A hozzájuk váratlanul érkező, börtönből szabaduló rokon, Fritz jelenléte előhozza elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, és ez a robbanás hatással van alkalmazottjukra, Mitzire is. Eddig olyan, mintha egy átlagos családi-szerelmi bulvárdráma kiinduló helyzetét olvasnánk… A Radnóti Színház legutóbbi bemutatójáról beszélgettünk a rendezővel, Alföldi Róberttel.
– A vágy 1999-es magyarországi bemutatója után írta Kroetzről Molnár Gál Péter, hogy „a kiürültség és a jóléti lepusztultság diagnosztája”. Ezzel te egyetértesz?
– Nem. Szerintem most, nekünk ez a történet jóval zsigeribben keserű.
– Keserűbb, mint A sötétség hatalma?
– Igen. Abban „csak” a rossz döntések sorozatát látjuk: felrúgjuk az életünk szabályait, és egész egyszerűen rosszakat lépünk. A vágyban már az alappal van probléma: azzal, hogy egyszerűen elfogadjuk, hogy nem működnek a dolgaink.
– Leginkább olyan darabokat rendezel, amikben nagyban, tablóként ott a társadalom, de legalábbis a külvilág betör a magánéletbe. A vágy – A sötétség hatalmával együtt – viszont kivétel: jóval zártabb közegben játszódó családtörténetek. Valahogy mégis azt érzem, hogy sűrítik a közeget, amiben élünk.
– Hiszen mint tudjuk, társadalmunk alapja a család, és ezekben a történetekben azt látod, a család hova jutott. Annyiban viszont mégis társadalmiak, hogy megmutatják,
mi történik, ha nem vállaljuk a konfliktust, ha nem mondjuk ki és nem próbáljuk közösen megoldani a problémáinkat. Ha mindent elfogadunk, ha bármit normálisnak tekintünk.
A vágyban van egy férj és egy feleség, akik évek óta nem élnek szexuális életet. Ez mindkettejüket frusztrálja, de nem beszélnek róla. Együtt vannak, megszokták egymást, de a házasság évei alatt megváltoztak az érzelmek, mert mást jelent ennyi idő után a szó vagy az érintés, mégsem dolgoznak rajta. Azt mondja a darabban Hilda, a feleség, hogy az igazi szerelem az, amikor együtt alapítunk vállalkozást, együtt nevelünk gyereket, és minden rendben van az életünkben.
– Aztán jön kívülről valaki, akinek a megjelenése megbillenti ezt az egyensúlyt.
– Néhány napja jutott eszembe, mennyi hasonlóságot mutat A vágy a Teorémával. Igaz, hogy Pasolini egy felsőbb társadalmi osztályba helyezi a történetét, de ott is arról van szó, hogy megérkezik valaki, akinek a jelenléte lerobbantja a fedőket a fazekakról. Itt egy olyan fiúról van szó, akit egy szexuális bűntényért csuktak le, de olyanért, amiben nem történt fizikai erőszak; ő egy mutogatós fiú. Nagyon ravasz Kroetz: behoz ebbe a viszonyrendszerbe egy figurát, aki megéli a vágyait, és emiatt már a jelenléte is felkavaró és mindenkit önmagával, az elfojtásaival szembesít.
Azt is vizsgálja az író, hogy a szerelem és a vágy azonos-e, hogy a szexus szerelem-e, egyáltalán: hogy a fogalmainkat hogyan keverjük. De leginkább szerintem arról szól ez a történet, hogy a hiány mit indukál, és az őszintétlenség milyen szétrohadáshoz vezet kicsiben és nagyban is.
– Erre a darabra szólt a Radnóti Színház felkérése, vagy te javasoltad?
– Én javasoltam, mert annak ellenére, hogy finoman szólva is szabados a darab sztorija és nyelvezete, nagyon finoman szól a szerelemről, az összetartozásról, az egymásra utaltságról, a saját bénázásainkról, a magányról. Szomorúan szépnek találom, mert valami olyanról beszél, amiről nem szoktunk beszélni színházban sem. Nem azért, mert kínos, hanem azért, mert nagyon nehezen artikulálható, mert művész és emberi szemérmességünkről is nehezen beszélünk. Pedig ezzel mindenki küzd. Ráadásul van benne egy nagy fordulat: a feleség megharcol a férjért, hogy visszaszerezze őt. Sikerül neki, bár az is igaz, hogy utána ugyanúgy fognak élni. Akik eleve összetartoztak, nagy utat járnak be, és együtt maradnak. Aki váratlanul kívülről belépett az életükbe, ugyanolyan váratlanul távozik. Aki meg eleve magányos volt, ráadásul középkorú nő, azt nem várja semmi.
Régóta, legalább tíz-tizenöt éve szeretném megrendezni a darabot.
Amikor Ascher Tamás megrendezte húsz éve, a téma és a nyelv miatt „vállalásosnak” számított, de abban nem vagyok biztos, hogy értettük is, miről szól. Mára lett ismerős a helyzet, ez a négy embertípus, és mára jutottunk oda, hogy így állunk a problémákhoz, így (nem) kezeljük azokat, vagy legalábbis most már tudjuk, hogy van ilyen. Hogy ez van. Kováts Adéllal, a Radnóti igazgatójával is régóta beszélünk a darabról, de a Tesla tud neki igazán megfelelő tér lenni.
– Szabados a sztori és a nyelv, amit nem szépíthetsz, mert itt nem csinálhatsz a közönségesből költészetet. Ha csak a helyzet tragédiáját mutatod, elviselhetetlenül nyomasztó lesz, miközben valahol kínosan röhejes az egész. Merhetek én ezen nevetni?
– Abszolút. Ha nevetsz, azt jelenti, fölismered a saját problémádat. Szerintem visítva lehet és kell rajta nevetni. Kicsit úgy írta Kroetz, mintha népi bábjáték lenne, és így is kell játszani: egy tömbben. Ebben az értelemben stíljátékról van szó. Ugyanakkor viszont nagyon sűrített benne minden mondat, gesztus, pillanat. A színésznek ebben az a nehéz, hogy nincs idő eddig eljutni, nincs rákészülés. Ez eleve iszonyú intenzív és megterhelő, egy négyszereplős kamaradarabban pláne.
– Új fordítás készült a darabhoz. Miért?
– Kroetz bajor dialektusban írt, nálunk pedig a dialektus egész mást jelent, mint Németországban. Annyit kértem Perczel Enikőtől és Totth Benedekről, akik együtt dolgoztak a szövegen, hogy ne is próbálkozzanak ezt átültetni, de találják meg a nyelvhasználatban azt, ami magyarul ugyanezt jelenti például a társadalmi réteg, szociokulturális háttér tekintetében. Bár azt gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor nincs különbség a problémakezelésben, sőt akár szóhasználatban sem egy egész nap dolgozó bajor temetkezési vállalkozó meg egy sokdiplomás budapesti értelmiségi között.
