Szeptember 13-án mutatja be egy független, kifejezetten erre a projektre szerveződött szabadcsapat John Osborne 1956-ban írt, nagyon erősen a korabeli angol közegben gyökerező darabját, a Nézz vissza haraggal-t. A produkció és a társulat Barna Zsombor ötletéből jött létre, akit az előadás létrehozásának különböző aspektusáaról kérdeztünk.
– Tiéd az ötlet, a fordítás és részben a koncepció. Mi volt rád akkora hatással, hogy azt érezted, meg kell csinálnod ezt az előadást?
– Amikor négy évvel ezelőtt Erasmus-ösztöndíjjal kijutottam Canterburybe, hogy egy féléven keresztül ott tanuljak színészetet, kezembe került John Osborne drámája. Nem állítom, hogy minden sorát tökéletesen értettem, de elképesztő szenvedély és indulat érződött ki a szövegből, ami nekem nagyon tetszett. Megcsináltunk belőle egy jelenetet az ottani színészhallgató társaimmal, és ezt egy vizsgán is bemutattuk, ahol nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam Jimmy karakterének megformálásáért. Hazaérve elővettem Ottlik Géza magyar fordítását, de azt éreztem, hogy túl szépirodalmi a szöveg, miközben az alapmű nyers, őszinte, mocskos, szenvedélyes. Innen jött az ötlet, hogy újrafordítsam, sőt csináljunk belőle előadást, mert van benne „kraft”, és ezt ki kell aknázni, mert ezzel a végzős gimnazistáktól a vergődő harmincasokig széles réteg megszólítható.
– Van egy friss fordítás a darabból, Nádasdy Ádámé. Miért kellett újrafordítanod, és milyen tapasztalatot jelentett neked a munkának ez a része?
– Nádasdy Ádám fordítását már csak azután olvastam, hogy én befejeztem a sajátomat, mert nem akartam, hogy túlságosan befolyásoljon. Szarvashiba volt! Elképesztő Nádasdy Ádám tudása, ami pont azoknál a részeknél tűnt fel, amikkel én rengeteget szenvedtem. Nagyon sok hivatkozás volt az akkori emberekre, társaságokra, hírekre, amiket én így-úgy ki tudtam bogarászni, de volt, ahol csak halványan sejtettem, mire vonatkozhatott valójában egy-egy utalás. A legszebb ilyen példa, hogy Osborne idézett egy sort az egyik Shakespeare-darabból, amit direkt elírt, ennek az eredménye pedig egy szóvicc lett. Napokig törtem a fejem, hogy ez mi lehet. Aztán nagy nehezen túllendültem ezen, de az igazi választ csak Nádasdy Ádám lábjegyzetéből tudtam meg, ahol pontosan leírja, melyik Shakespeare-mű hányadik felvonásának, hányadik jelentének, hányadik sorának elírásáról van szó, és hogy ez miért is olyan vicces. Ekkor éreztem, hogy van még mit pótolni a műveltségem terén. Én a nyelvhasználatot tartottam kardinálisnak a fordításom során: azért, mert én is közéjük tartozom, a mai húszas éveikben járók szóhasználatát, kifejezéseit jobban vissza tudom adni. Ezen felül
szerettük volna aktualizálni a drámát,
vagyis azt elérni, hogy a néző számára ez ne egy porlepte 64 éves, hanem egy nagyon is mai történet legyen. Úgyhogy miután elkészültem a teljes fordítással, Pigler Bence rendezővel elkezdtük ezt a „portalanítást”. Minden olyan szöveget, cselekvést, történést, ami a mai korban már idegen, átírtunk maivá, vagyis a srácok újságolvasás helyett a mobiljukat bújják, rádióhallgatás helyett Oscar-gálát streamelnek, pipázás helyett pedig vízipipa lesz az előadásban.
– Hogyan gyűjtötted magad köré az alkotótársakat, a stábtagokat?
– Az alapcsapat elég könnyen összeállt. Pigler Bencével együtt végeztünk a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola színészképzésén, mielőtt engem felvettek volna a színművészetire. Eleinte ő független előadásokban játszott, majd elindult az animációs filmek készítése felé, de egyre jobban érdekelte a színházrendezés, és amikor tavaly kiírták a Staféta pályázatot, megkért, hogy küldjem át neki, amit addig lefordítottam a darabból. Elolvasta, és azt mondta, hogy szerinte ez egy nagyon jó alap, és el tudja ezt képzelni egy majdani legendás előadás nyitójelentének. Nyilván volt ebben némi barokkos túlzás, de ahhoz elég lendületet adott, hogy folytassam a fordítást, és elkezdjünk agyalni a „hogyan tovább”-on. Csákberényi-Nagy Anna, a Radnóti Színház gazdasági titkára szintén velünk együtt végzett 2012-ben a Nemesben, ő volt a következő tagunk, aki a produkció koordinálásáért lett felelős. Így indult el a NESSZ Alkotócsoport. Később csatlakozott hozzánk Dicső Dorka, aki a rendezőasszisztensi, illetve az egyéb koordinációs feladatokat látja el. Az alkotócsapat összeállításánál elsődleges szempontnak tartottuk, hogy olyan embereket válogassunk össze, akikkel már többször dolgoztunk együtt, ismerjük egymás munkamódszerét, habitusát, gondolkodásmódját, és megvan bennünk az a fajta alkotóvágy, ami kulcsfontosságú a darab magját képző szorongásból való kitörni vágyás megfogalmazásához. Így esett a választás Pájer Alma Virágra és Osváth Juditra, akikkel egyetemi éveink alatt és azóta is többször volt alkalmunk együtt dolgozni. Alma hozzám hasonlóan a Budapest Bábszínház művésze, valamint több független előadásban is látható, Judit pedig szabadúszó színészként többfelé játszik az Örkény Színháztól a Hatszín Teátrumon át a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházig. A Cliffet alakító Tzafetás Benjáminnal még a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán ismerkedtem meg, és azóta több projekten dolgoztunk együtt, viszont most először lesz alkalmunk a színpadon is a közös munkára. Redfern ezredes szerepére pedig Kerekes József színművészt kértük fel, akit bár a legtöbben a könnyedebb műfajú előadásokból ismerhetnek, itt a lánya boldogságáért aggódó rigorózus apa szerepében látható. A látványtervezésre pedig édesanyámat, Barna Varga Mártit kértem fel, aki korábban a Vitéz László-előadásaim háttereit is festette
– Min dühöng a ti késő-huszonéves generációtok?
– Dühöng vagy szorong? Mindenképp frusztrált a mi generációnk. Először is ott az egzisztenciális szorongás. A mai fiatalok zöme vagy kiperkálja a fizetése nagy részét az albérletre minden hónap elején, és a maradékból próbálja valahogy kihúzni a hónap végéig, vagy a „Mama Hotelt” választja, vagyis marad otthon a szüleinél. Ez a helyzet elég nyomasztó. Ezen felül morális válságról is beszélhetünk.
Mi, a rendszerváltás után születettek nem igazán értjük ezt a mai helyzetet. Kapkodjuk a fejünket, hogy mik ezek az indulatok, és hogyan lehetne ezeket az árkokat betemetni egy kis odafigyeléssel, egymás meghallgatásával.
Vagy választjuk a hangos utat, és szót adunk az ebből fakadó indulatainknak. Nem biztos, hogy ez a megoldás, de a harag és a tehetetlenség időnként olyan utakra visz minket, amit mi se néznénk ki magunkból.
– Április volt a bemutató tervezett időpontja, amit a pandémia ellehetetlenített. Hol szakadt meg a próbafolyamat, hogyan viseltétek a leállást, és hogyan indultatok újra?
– Szinte a legelején. Megvolt az olvasópróbánk, talán 3 vagy 4 napot tudtunk még próbálni, aztán egyszer csak BUMMM!, jött a kényszerpihenő. Akkor, ott elég rosszul éreztem magam emiatt, de utólag visszagondolva, inkább pozitívan próbálom felfogni a helyzetet. Mire újra nekivágtunk augusztus elején a próbafolyamatnak, kész volt majdnem a teljes díszletünk, hála a StageHive-nak és a 3K-nak, volt rendes próbatermünk, a színészek tisztában voltak a darabbal, a szerepeikkel. Mindenki kipihenten érkezett, nem zavarta meg a próbafolyamatot semmilyen más előadás vagy egyéb próba, így volt tisztán 6 hetünk, hogy csak ezzel foglalkozzunk. Szóval öröm az ürömben, de voltaképp ez a része még jól is jött ki. Az már egy másik kérdés, hogy a nézők mennyire mernek majd színházba jönni.
– Volt egy közösségi finanszírozási kampányotok „Jimmy kecójának berendezésére” . Mire ösztönzött ez a sikeres StageHive-kampány, és milyen tanulságokkal járt számodra egy független produkció létrehozása?
– Rengeteget tanultunk ebből a projektből. Olyat még sose csináltunk, hogy egy előadást a nullából, „felnőtt” segítség nélkül hozzunk létre.
Gondoltunk egy nagyot, és simán belevágtunk.
Kaptunk az NKA-tól egy alaptámogatást, de az önmagában még vajmi kevés lett volna a produkció létrehozásához. Aztán eszembe jutott a közösségi finanszírozás. Angliában már volt hasonlóban részem, amikor egy vizsgaelőadással eljutottunk a Fringe Fesztiválra, Edinburgh-ba. Kicsit féltünk attól, hogy mennyire fog ez működni, mert itthon ez a finanszírozási forma még igencsak gyerekcipőben jár, úgyhogy 555 eurót tűztünk ki célösszegnek. Azt gondoltuk, ennyi 3 hét alatt talán elérhető. Ehhez képest csodálatos érzés volt számunkra, amikor kevesebb, mint egy hét alatt összegyűlt a remélt összeg, és onnantól már „túlgyűjthettük” magunkat. De volt helyen annak a pénznek, ami a 81 (!) támogatónk jóvoltából összegyűlt. Végül 200%-ot sikerült teljesítenünk, ami reményt keltő, hogy emberek ügyüknek érezték, hogy támogassák egy frissen alakult független csapat előadását.
