Bohus Réka 2015-ben végzett a Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Fotográfia szakán, tagja a Fiatal Fotóművészeti Stúdiónak, és nemrég nyílt az első egyéni kiállítása a budapesti TOBE Galleryben. Rékával az „Ami maradt” címet viselő kiállítása apropóján beszélgettünk.
– Mesélnél a kiállított anyagról, a kiállítás koncepciójáról?
– Az Ami maradt című sorozatomon 2019 nyarán kezdtem el dolgozni, így kb. 1 év leforgása alatt készült el a kiállításon is látható anyag. Sokkal több időbe telt az, hogy egyáltalán neki tudjak fogni a képek elkészítésének. A témám ugyanis a hosszú éveken át komoly betegséggel küzdő szüleim elvesztésének feldolgozása, és annak kihatásai a jelenre. Mindig is tudtam, hogy el fog érkezni az az idő, mikor objektívebben tudok majd gondolkodni a megélt traumákról, és a fotográfia nyelvén is feldolgozhatom ezeket, de mint tudjuk, mindig elkezdeni a legnehezebb.
Számomra a bátorságot, és motivációt egy közös családi kiállítás hozta (Vízivárosi Galéria, 2019), melyre korábban még nem volt példa: egy térben kiállítani a szüleim fantasztikus üvegszobraival és az ötvösművész bátyám szépen kidolgozott érmeivel, plakettjeivel. Tökéletes alkalomnak mutatkozott arra, hogy végre belevágjak, és mintegy
a szüleim felé tett vallomásként megmutassam azt, ami bennem maradt.
A történetbe a bátyám is szépen belefonódott, ugyanis az általa megőrzött, és felnőtté válásom évében ajándékként átnyújtott napilapokat használtam fel, melyek a születésem napján jelentek meg. Ahogy ezeket lapozgattam, mintha az emlékeim is egyre felerősödtek volna, és az egyik oldalhoz érve bevillant egy kép, amit el kellett készítenem (Emléksorok c. kép). Továbblapoztam, és szembe jött egy teljes oldalas cikk, amely az édesanyám halálát is okozó betegséget taglalta.
Hátborzongató volt, de egyértelművé vált, hogy az oldalak fogják adni tárgyi kompozícióim alapját. Így az idő előre haladtával fokozatosan bontakozott ki, és vált teljessé az emlékekből felépülő tárgyegyüttesek, és a saját történelmemet feltáró újságcikkek együttműködése.
Az elkészült anyag installálásával kapcsolatban teljesen megegyezett az elképzelésünk Beával és Tomassal: sűrűn, szigorú szabályossággal kövessék egymást a képek a falon, mintha csak egy újságot olvasnánk végig oldalról oldalra. A két falon futó képsor pedig a galéria terében középtájt egy installációban találkozik: egy babaházat láthatunk égkék papírháttéren elhelyezve, melynek apró tereibe a saját családi házunk építkezése során készült fotók vannak berendezve.
– A kiállított anyag hogy kapcsolódik az eddigi munkáidhoz és miken dolgozol még?
– Az évek során egyre konkrétabban körvonalazódott az, hogy saját gondolataim kifejezésére rendszerint tárgyi kompozíciókat használok. Egyesek elmondása szerint nagyon konstruktivisták a képeim, mely alól a most szóban forgó anyag sem kivétel. Más munkámban azonban kevésbé személyes, inkább elméleti kérdéssel foglalkozom: a fotográfia és festészet médiumainak viszonya érdekelt például diplomamunkámban, ami egy visszatérő téma nálam. Jelenleg a polaroid, mint azon kevés fotográfiai képalkotási módok egyike mozgat, amely egy eredetileg sokszorosíthatatlan technika, és természeténél fogva elképesztő mértékben képes torzítani a valós látványt. Egyedi, egyszeri, és megismételhetetlen.
– Hogy alakult ki a kapcsolat közted és a TOBE Galéria között?
– Mondhatom, hogy az ismeretségünk TOmassal és BEával régre nyúlik vissza, hiszen lelkes pályakezdő egyetemistaként részt vettem a legelső megnyitójukon, és az immár 7 éves fennállásuk alatt mindig jelen volt egy barátságos, nyílt kommunikáció. Akkor fordult ez komolyabbra, mikor 2015-ben a tihanyi Art Placcon találkoztak a munkáimmal, és lehetőséget kaptam tőlük egy csoportos kiállításon részt venni Eperjesi Ágival és Robitz Anikóval (Triangle, 2016). Ez rendkívül megtisztelő volt számomra, és a korábban is tapasztalt nyíltságuknak köszönhetően megerősítették bennem azt, hogy van értelme kitartani amellett, amibe belekezdtem. A jelenlegi kiállítást megelőzően pedig hivatalosan is képviselt művészükké váltam, és remélem, sok lehetőségünk lesz még a közös munkára.
– Az előző kérdés kapcsán, szerinted milyen lehetőségei vannak egy veled egykorú, azonos médiummal dolgozó képzőművésznek?
– Én úgy látom, hogy napjainkban a fotóművészet az egyik vezető művészeti ág, rendkívül felkapott műfajjá vált. Számos művészeti vásár szerveződik kizárólag a fotóművészet köré, a köztudatban is egyre nagyobb szerephez jut. Viszont ez abból is adódik, hogy rengetegen kezdték el művelni, hatalmas a konkurencia, így komoly kihívást jelent kiemelkedően újszerűt, de rendhagyót alkotni. Sokakban a késztetés sincs meg erre, hiszen nagyon könnyen eljutnak oda, hogy egy porszemnek érzik magukat a tengerben, és nem mernek új utakat keresni. Akikben mégis megmarad a szikra, azoknak temérdek pályázati, illetve ösztöndíj lehetőség, portfolio review, stb. áll rendelkezésre. Aki kellően fontosnak tartja, hogy a fotográfia mellett kitartson, az előtt előbb vagy utóbb megnyílnak a kapuk.
