17. ablak: A meglepetés ereje

Távol lenni a világ zajától volna jó. Vagy legalább a lassan ünnepi tébolyba jutó tömegtől. El Katatóniából! Legalább egy kicsit.

Hát hogyne nőnének ki a tüskék az emberen, önvédelmileg. Ráadásul akkor, amikor a legjobban vágyná a törődést, a társas(s)ágot. De valami miatt mégsem meri visszahúzni a fegyvereket, inkább módszeresen növeli azok hatótávolságát. Aztán jön egy pillanat, amikor már nem megy ez tovább, feladja, és hagyja, hogy nőjenek azok a virágok. A környezet pedig jól meglepődik, szinte ne is tudja hova tenni. Pedig a kaktuszban is van érzés. Sőt. Csak neki meg kell tanulnia azokat, meg kell ismernie és tanulnia saját magát. Az önfelvállalás nem olyan egyszerű, kedves mindennapi mikulásvirágok!

Ki gondolta volna, hogy Arnold Schönberg ilyet is tud? Nem zeneszerzőileg, nem szakmailag, hanem emberileg. Inspirálódott innen, kölcsönvett néhány taktust onnan, és könnyedén közös karácsonyi nevezőre hozta azokat, ebben eddig semmi érdekes nincs, mások is csináltak ilyet, de hogy – és leginkább ahogy! – ezt Schönberg… Hogy ő egy mosolyogni is tudó békebeli bécsi családapa lett volna? Karácsonyi kaktusz jeligére.