Nem emlékszem gyerekkoromból betlehemezésre, hogy házról házra jártak volna karácsony előtt a népek, hogy előadják – most olvasom néprajzilag: rontáslevételi céllal is kiegészülve – a kis Jézus születését. Bezzeg húsvétkor, akkor – csengő híján – vége-hossza nem volt a kiabálásnak, hogy szabad- e locsolni. De zárt kapukat találtak.
Fogalmam sincs, hogy viselkedtem volna, ha valaki beállít a konyhába betlehemezni. A maszkos verziótól sírva elmenekülök, ez nem kérdés. A maszk nélkülitől leginkább zavarban lettem volna, azt hiszem; a zavartsági skála egyik, „mit bohóckodik itten X meg Y bácsi, én kérek elnézést” végétől a másik,„mit kezdek ezzel a személyes élménnyel” végéig ide-oda lengett volna a mutató. Pláne ha az Alföld legközepére jellemző a bábtáncoltató betlehemezés. (Nem tudom, ennek nem néztem utána.) X vagy Y bácsi női karakterhangon… biztosan kibírtam volna kifelé röhögés nélkül, de az is biztos, hogy az elfojtástól erős fuldoklási rohamok gyötörtek volna. Nem szép dolog ez, még feltételes módban sem, tudom.
A betlehemezésben való fellépést mint múltbéli lehetőséget exhibicionizmus híján kizárhatjuk. Még a 76. néma angyalka szerepében is.
És fogalmam sincs, hogy viselkednék, ha most beállítana valaki a konyhába betlehemezni. Azt hiszem, kifelé-befelé mosolyognék, megengedőn, kedvesen. (Öregszem.) De a helyzettel, azzal, hogy az amúgy futószalagon játszott rövidke performansz itt és most csak nekem szól, az egynézősség intimitásával ugyanúgy nem tudnék mit kezdeni. Igaz, a veszélynek nem vagyok kitéve: társasházban lakom, és rossz a kaputelefon.
