Ma van a magyar rádiózás napja, ennek alkalmából ismerjék meg a rádió elődjét, a vele még majd’ két évtizedig párhuzamosan működő magyar találmányt, a telefonhírmondót.
Bár az újszülötteknek minden vicc új, az élő közvetítés műfaja igen régi. Különösen Pesten, ahol már az 1890-es években az érdeklődők otthonukból hallgathatták a színházi vagy operaközvetítéseket. „Még csak az hiányzik, hogy valamely kényelmes úr saját ágyára alkalmaztassa a telefon másik végét, s a finálé után azonnal befordul, s csakhamar az igazak álmát alussza” — írta a Pesti Hírlap 1881. szeptember 17-én a világcsodáról, a később beszélő újságnak és dalműtelefonnak is nevezett telefonhírmondóról, amellyel a párizsi elektrotechnikai kiállítás 16 szerencsés látogatója az operaház előadását hallgathatta meg Ader úr találmányának köszönhetően. Valamivel korábban, 1881 májusában a portugál király a lisszaboni opera közvetítését élvezhette az operaháztól 16 kilométerre levő otthonában, ám ezt még ne tekintsük üzemszerű működésnek.
Mint ahogy azt sem, ami az 1882-es farsangi szezonban történt Budapesten. Ismét csak a Pesti Hírlapból idézünk, a február 5-i számból, amelyben az írók, újságírók farsangi bálját harangozzák be:
„A Vigadóban rendezendő újságíró bálon az ünnepi felvonuláson és az ünnepi hangversenyen kívül az lesz a nagy szenzáció, hogy a Vigadó épületében telefonon hallgatni lehet a Pesti Nemzeti Színház aznapi előadását.”
Bár a Budapesti Hírlap csak röviden írja le az eseményt: „A Hunyadi László nemzeti színházbeli előadása telefon közvetítésével, tömeges megrohanásnak lett tárgya. Annyian voltak a kik hallani akarták ezt a csodát, hogy a tolongásban nagy kitartás és türelem és jó fül kellett hozzá, hogy az ember a program e pontját élvezhesse.” Ennyiből is el tudjuk képzelni a tumultuózus jeleneteket…
Még majd’ egy évtizedet kellett várni, míg megindult a szolgáltatás, amelyre ilyen hirdetésekkel gyűjtöttek éves előfizetőket: „A szezon beálltával új előfizetést nyitunk a világ egyetlen beszélő újságjára, a Telefon-Hírmondóra. A Telefon-Hírmondó egyetlen a maga nemében az egész világon. Reggeltől késő estig a közönség szolgálatára áll, nappal mint hírlap, amely a betű helyett élőszóval mondja el híreit, és este, mint a közönség szórakoztatója. Hírszolgálatunk a legmegbízhatóbb, s mert technikai nehézségekkel nem kell küzdenünk, a legfrissebb értesülésekhez a Telefon-Hírmondó útján jut a közönség. Nagy súlyt fektetünk különösen tőzsdei tudósításainkra, melyeket első kézből, eredeti telegrammokkal kapunk a nap minden szakában. A kiválóan fontos híreket riadójel előzi meg.
Este a Magyar Kir. Operaház előadását hallgathatja meg elejétől végéig közönségünk, az előfizetésre való minden külön ráfizetés nélkül. Ha az Operában nincs előadás a Népszínháznak erre alkalmas előadásait közvetítjük közönségünknek, vagy pedig saját hangversenytermünkben rendezünk, elsőrendű művészek közreműködésével hangversenyt publikumunk szórakoztatására.
Ezeknek a házi koncerteknek Zilahy Gyula urat, a Nemzeti Színház művészét sikerült megnyernünk. A rendes csütörtöki gyermekhangversenyeket szintén Zilahy Gyula úr fogja rendezni, akinek legkedveltebb ifjúsági íróink voltak szívesek támogatásukat megígérni. Mindezen előnyökkel szemben a Telefon-Hírmondó előfizetési ára marad a régiben, egy hóra 1 forint 50 krajcár.” Közületek és jótékony célú intézményeknek 50%-os kedvezményt adtak, az egyletek, társaskörök, vendéglők és kávéházak viszont a díj kétszeresét fizették. Az előfizetési díjak 1916. szeptember 1-ig változatlanok voltak, ekkor négy koronára emelték fel, majd 1918. szeptember 1-től öt koronára. Később az előfizetési díjak többször is módosultak.
A felhívásnak azonban nem volt nagy sikere, előfizetőknek csak Puskás személyes ismerősei jelentkeztek. A rendszeres adás 1893. február 15-én indult meg. Reggel 9 órakor e szavakkal köszöntötték a Magyar utcai stúdióból az első 28 előfizetőt:
„Üdvözöljük Budapest lakosságát. Üdvözöljük olyan szokatlan módon, mely páratlan az egész világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a telefonhírmondó az egész világon gyôzedelmes útjára indul.”
1894-ben 700, egy évvel később viszont közel 5000 előfizetője volt a Telefonhírmondónak, amely népszerűségének csúcsát 1929-30-ban érte el kilencezer fölötti előfizetővel. Ez azért is érdekes, mert akkor már öt éve sugárzott a Magyar Rádió is. (Ráadásul jó néhány műsor azonos volt.)
A telefonhírmondóban megszólalt mindenki, aki a korabeli közéletben, művészetben, sportban, politikában számított. Némelyek egészen különleges helyzeteket is bevállaltak, ellentétben Jókai Mórral, aki csak azért nem fakadt dalra ígéretével ellentétben az élő adásban mert amikor a stúdióba igyekezett, a lift elakadt. Ezt rossz jelnek tekintette, és közölte: „Nem dalolok!”
1896-ban kapcsolta be a Telefonhírmondó közvetítési sorába az Operaház előadásait. A heti négy-öt alkalom sokat segített a műfajnak és az intézménynek: mindkettőt rendkívül kedveltté és népszerűvé tette, sőt ennek köszönhetően nevelődött ki egy operakedvelő réteg, és telt meg a dalszínház nézőtere. A Budapesti Hírlap a kezdettől optimistán szemlélte a vállalkozást: „Ez a nagy technikai vívmány fogja fölnevelni azt a törzspublikumát az Operaháznak, amely eddig még sehol sincs, csak a páholyokban és a támlás székek néhány kibérelt sorában.
Nagy eredményeket várunk ettől a reformtól a zenei művelődés terén, aminthogy bizony el kell ismernünk, hogy ebben a tág mezőben úgy általánosságban nagyon tájékozatlanul mozgunk. Elérjük azt, amit eddig hiába kísérlettünk meg, hogy a főváros polgársága részt kér magának venni zenei életünkből, ami ha eddig néhány filharmonikus koncertre és egypár híres vendég hangversenyére szorítkozott.
Ez csak azért történt, mert nem volt nagy, állandóan érdeklődő publikuma a magasabb zenei produkciónak. Azt hisszük, hogy csak két-három esztendő alatt egész más képe lesz Budapest zenei életének, s ha ezt elérjük, az eredmény magában köszönet azoknak, akik az ezzel a nagy, az egész világon még egyedülálló tökéletességű reformmal fölépítették.”
1918-ban a Népopera, Nemzeti és a Király Színházat is bekapcsolták, de voltak hangversenyek a Zeneakadémiáról, egyes kávéházakból, éttermekből, ahonnan a népszerű katona- és cigányzenekarok muzsikáját hallgathatták meg az előfizetők. 1900. szeptember 26-án, a Budapesten tartózkodó perzsa sah tiszteletére külön hangversenyt rendezett, amelyet a sah kíséretével a Park Klubban nagy tetszéssel hallgatott. A Telefonhírmondóhoz tartozott a pontos idő jelzésére szolgáló, 1911-ben létesített óraüzem is. A központi főóra a Telefonhírmondó Rákóczi úti helyiségéből naponként hatszor automatikusan szabályozta a főváros különböző helyein felállított órákat és ellenőrizte az óraművek járását.
Bár Puskás több évtizeddel megelőzte a világot, szabadalmát levédette külföldön is, de nem tudott a találmánnyal komoly anyagi sikert elérni. 1893-ban meghalt, ekkor a Telefonhírmondó Popper István feltaláló mérnök kezébe és tulajdonába került, aki 300.000 forint részvénytőkével részvénytársaságot alapított a szolgáltatásra. A Telefonhírmondó viszonylag szűk hatótávolságban működött: megfelelő anyagi eszközök hiányában a fővároson kívül csak Újpesten és Kispesten kapcsolódhattak be a szolgáltatásba. A nagyobb vidéki városokba megpróbáltak terjeszkedni, de az is csak terv maradt. 1932-ben felszerelték a készülékeket a budapesti kórházakban; az 50. évfordulóra azonban leáldozott a Telefonhírmondónak: leszerelték a magánállomásokat, és már csak a kórházakba juttatták így el a híreket és a kultúrát.
