Az, hogy hogyan találkozunk a zenével, legalább három szereplő függvénye: aki a zenét létrehozza, aki megszólaltatja és aki hallgatja azt. Ez a három persze lehet egyszerre ugyanaz a személy is. Most a megszólaltatással, pontosabban a megszólaltatás eszközeivel kapcsolatban invitálom együtt gondolkodásra a kedves Olvasót. A legutóbbi, talán kissé „szakmaibb” hangvételű írás után ezúttal némileg kötetlenebb formában keresnénk együtt válaszokat, és nyitnánk újabb kérdésekkel új irányok felé.
A zene megszólal
Azt a fizikából tudjuk, hogy minden, ami képes megrezegtetni a levegőt – legyen az egy hullámzó felület, megpendített húr vagy bármi más – alkalmas arra, hogy hangot képezzen. Talán azt is mondhatjuk, hogy minden, ami hangot ad ki, lehet a zene eszköze. Ezek között vannak olyanok, amik nem elsősorban zenéhez készültek, de attól még alkalmasak rá (bizonyára sokan kipróbálták gyerekként, milyen fakanállal dobolni vagy tojásszeletelőn hárfázni, vannak, akik egészen komoly szintre fejlesztették a háztartás körüli hangok zenévé való rendszerezését), és vannak olyanok is, amiket kifejezetten arra készítettek, hogy zenei hangokat szólaltassanak meg velük. Ezek a hangszerek.
A hangszerek változatosak, sokféleképpen csoportosíthatók. Némelyik egészen egyszerű (mint például a claves, ami két, 20-30 cm-es rúd, amit össze kell ütni), mások bonyolultak és be sem férnének egy átlagos nappaliba (mint amilyenek a templomi orgonák). És van közöttük egy, amit az ember többezer éve használ, mindenki ismeri, a legtöbben használni is tudják, és talán a legkülönlegesebb mind közül. Ez pedig az emberi hang.
Mitől különleges az emberi hang?
Persze az ember hangja nem kizárólag zenei eszköz, hiszen egészen prózai felhasználási módjai is vannak: ennek segítségével kérdezzük meg a pontos időt, osztjuk meg a gondolatainkat, adunk válaszokat, ha kérdeznek tőlünk.
Más kérdés, hogy a nyelv mindennapi használatában ugyancsak megtalálható a zeneiség. Vannak dallamos nyelvek, amelyeken a leghétköznapibb párbeszédek is szenvedélyes dalokként szólalnak meg (persze itt is a hallgatótól függ, hogy miként tekinti azokat), illetve az is megfigyelhető, hogy bizonyos nyelvekben a dallam, a hanglejtés a szavak jelentését is megváltoztatja (például a távol-keleti nyelvek esetében).
Ha az emberi hangot valaki célzottan zenére alkalmazza – vagyis a legáltalánosabb esetben: énekel –, azt valami okból minden más hangképzésre alkalmas dolog közül is kiemeli az értelmünk. Észrevesszük, felismerjük, figyelünk rá.
Hogy ez csak az emberre jellemző-e, az is érdekes kérdés. Ahogyan számunkra nehéz megkülönböztetni az egyes állatokat a hangjukról (például két cinegét az énekük alapján), lehet, hogy az állatok számára sincs nagy különbség két különböző emberi énekhang között.
Más oldalról megközelítve, a legtöbb olyan eszköznek, ami megpróbálja mesterségesen utánozni az emberi hangot, felismerhető a mesterségessége. Az énekhangok esetében ez különösen igaz.
Elképzelhető, hogy azért halljuk különlegesnek az emberi énekhangot, mert emberi?
Mit jelent az, hogy valami emberi?
A fajra jellemző mintákat ösztönösen felismerjük, többek között az emberi arcot, egyes viselkedésformákat is. Ez az emberi hangra, az énekre is igaz. Ez az ösztönök szintje, azonban gondoljuk tovább, talán van ezen túl is valami, ami különlegessé teszi, és megkülönbözteti a többitől.
Az emberi hang közelebb van hozzánk, mint bármilyen hangszer. Bár a zenész is kialakíthat különleges kapcsolatot a hangszerével, ez a kapcsolat olyan bensőséges soha nem lehet, mint amit a saját hangjával alakít ki az ember. Hiszen a saját hangunk az első felsírástól fogva velünk él és fejlődik, végigkíséri az egész életünket. Hogy milyenné alakult, milyenné tettük, abban benne van az egész életünk. Ha kiabáltunk vele, ha suttogtunk, ha nevettünk, ha sírtunk, ha hallgattunk, ha odafigyelve képeztük, az mind formálta, és mindezek következtében lett olyan, amilyen éppen most.
A részünk. És ebben egészen biztosan különbözik a hangszerektől. Az énekhang annak az embernek a része, aki énekel. Ha nem is kézzelfogható, mégis ugyanolyan egyedi alkotóeleme, akár az ujjlenyomata, az arca vagy a gesztusai. Amikor tehát énekhangot hallunk, a zenén keresztül tapasztalunk valamit abból a valakiből, aki énekel.
Az ének mint megvalósítás
Az is megfigyelhető, hogy nem feltétlenül kell ismernünk az embert, nem szükséges értenünk se azt, amit énekel ahhoz, hogy megérintsen, hogy érzéseket váltson ki belőlünk. Van még egy rendkívül érdekes dolog, ami az ember sajátja, és megnyilvánulhat a beszédünkben, de ugyanúgy megnyilvánul az énekünkben is.
Sokan vannak, akik ilyen vagy olyan okból nem szeretik hallatni a hangjukat. Gyakran van, hogy inkább megtartjuk magunknak a gondolatainkat, semhogy kimondanánk azokat, és még nehezebben osztjuk meg az érzéseinket egymással. Márpedig a hangunkkal képesek vagyunk ezek kifejezésére. Az óvatosság, a bátortalanság vagy bizonytalanság sokszor éppen abból fakad, hogy nem tudjuk, mi történik, ha ezeket kifejezésre juttatjuk. Főleg mások figyelmében igaz ez, de elég saját magunknak jelen lenni és figyelni, mi történik, ha kimondunk vagy „kiénekelünk” magunkból dolgokat. Ami kijön, az valóságossá, hallhatóvá válik, az nem visszavonható, az van – és az belőlünk egy darab. Lehet az vélemény, lehet egy hangulat vagy egy érzés, és lehet, hogy másoknak nem fog tetszeni, vagy nem értenek vele egyet, nem fogadják el. De valóssá csak úgy válhat, ha kiengedjük magunkból, és ezzel együtt kiengedünk magunkból egy részt, ami onnantól a valóság része lesz.
Ha mindezeket továbbgondoljuk, további izgalmas kérdéshez juthatunk el. Mit tapasztalunk, amikor létezővé tesszük énekléssel azt, ami bennünk van? Miért tűnik ez olykor félelmetesnek, máskor felszabadítónak? Miért érezzük közelebb magunkhoz az egyik énekhangot és a másikat miért nem? Milyen a kapcsolatunk a saját hangunkkal? És vajon mit vált ki belőlünk a saját hangunk tapasztalása?
