Himnusz nélkül nincs állami ünnep. Generációk fülében rögzült az egykori ÁHZ kopottra játszott felvétele, ahogy a retinánk is Ferencsik Jánost őrizte meg, amint – valamilyen megmagyarázhatatlan okból – egy nyári éjszaka a Hősök terén vezényelte a Himnuszt.
Az 1970-es években zenetudósainknak még nem jutott eszébe a mű ősváltozatának felkutatása, de az sem zavart senkit, hogy amit hallunk, az az évtizedekig tiltólistán szereplő, „háborús bűnös” Dohnányi Ernő revideált változata. Pedig a Himnuszt már a hazai hangrögzítés kezdetén, 1905 körül lemezre vette a Magyar Királyi I. honvéd zenekar karnagyuk, Bachó István vezetésével, illetve az Operaház férfikara is – egy igencsak szokatlan, két versszakos változatban.
A két kísérletet számos másik követte, melyek mindenképpen megérdemelnének egy összehasonlító tanulmányt. Ám gramofonlemezeknél még izgalmasabb az első filmfelvétel, mely ma már szintén több mint kilencven esztendős.
1929 decemberében különös jelenségre lehettek figyelmesek a budapestiek. Egy amerikai filmstáb, a Fox Movieton autója járta a várost. „Néhány hét óta furcsa alkatú, kis, szürke automobil bukkan fel Budapest forgalmas uccáin. A sötétzöld színű kis teherautónak amerikai rendszáma van. Kétoldalt aranybetűkkel ez a két szó: Fox Movietone. Egy amerikai mérnök és egy operatőr ülnek elől. Azért jöttek Budapestre, jobban mondva Magyarországra, hogy a magyarországi eseményekről hangosfilm-felvételeket készítsenek a Fox világhíradó számára” – írta akkor a Magyar Hírlap tudósítója.
Az osztrák származású Hans von Pebal és csapata először magát Horthy kormányzót vette filmre, aki kiváló angolsággal foglalta össze az ország vonzerejét. Az amerikaiak a korabeli Pestről nézve elképesztő tempóban dolgoztak. Egy-egy jelenetet általában három kameraállásból rögzítettek, majd a nyersanyagot már másnap útnak indították az Újvilág felé, ahol a vágást követően több mint ötezer mozi sugározta a pár perces kisfilmeket.
Hatalmas reklámlehetőség volt ez 1930-ban a világháború, majd Trianon sokkjából éledő Csonka-Magyarországnak. Az amerikai moziközönség java vélhetően sosem hallott hazánkról, sőt Közép-Európát se találta volna meg egy vaktérképen; viszont kérdés, hogy a kivándoroltakban milyen érzéseket hoztak felszínre a képkockák.
A projektben rejlő marketing lehetőséget felismerték a külügyminisztérium illetékesei is, akik feladatul kapták, hogy a több hónapig az országban forgató stáb figyelmét ráirányítsák a felvételre érdemesnek vélt dolgokra. Nem meglepő módon nem etnográfiai kutatásra biztatták az amerikaiakat, nem Kodály és Bartók Magyarországát akarták rögzíteni, sokkal inkább a csikós-puszta-gulyás romantikával igyekeztek az éppen szárba szökkenni készülő turizmust megtámogatni. Pebalék pedig éppúgy bemutatták a gödöllői vadaskertet, a cigány hegedűsfiút, mint a pesti utca zaját.
Bár a filmek zöme elveszett – vagy legalábbis még nem került feldolgozásra-publikálásra –, szerencsére több, Magyarországon forgatott nyersanyag megtalálható az 1980-ban a Twentieth Century Foxnak adományozott Fox Movietone News gyűjteményben. A stáb 1930. január 10-én nagy sajtónyilvánosság mellett látogatott az Operaházba, hogy a Bánk bán és a Hunyadi László balettbetétjeit (sőt talán egyéb Erkel-részleteket is) rögzítsék. Ez az anyag sajnos még nem bukkant fel, csupán néhány fotó őrzi a forgatás emlékét.
Szó volt még a korszak messze legnépszerűbb magyar dalműve, a Farsangi lakodalom bemutatásáról is, de ez a felvétel vélhetően nem készült el. Rögzítették viszont Székelyhidy Ferencet, amint tárogató és komondor kísérettel kuruc nótákat énekel, valamint a balettegyüttes hat kiválóságát (közülük Szalay Karola, Brada Rezső, Kőszegi Ferenc és Andor Tibor azonosítható), akik a januári fagyok dacára szabadtéren, cigányzenekar mellett ropnak egy magyar(os) táncot.
Január 21-én a stáb visszatér az Operába. Ekkor készítik a számunkra legérdekesebb és legmeghatóbb felvételüket, a Himnuszt és a Hiszekegyet a színház énekkarának közreműködésével. A kilencven tagú kórusból csupán húsz kiválasztott állhatott a kamerák elé. Magyarok kicsiny csoportja egy festett felhős háttér előtt. Egyszerre szomorú és mosolyogtatóan naiv kép. A jelmez-összeállítás mai szemmel igen meglepő, hátul a férfiak bús, bocskoros nemesként vagy Tiborc-hasonmásként, parókában, lecsüngő műbajusszal szorongatják fövegeiket, míg elöl a hölgyek mintha csak Orlovszkij herceg báljára készülnének, nagyestélyiben, kacagányban, toscai diadémmal homlokukon.
A középen álló, legdekoratívabb ifjú szoprán pedig akár Kisfaludi Strobl Zsigmond Szabadság-szobra modellválogatásán is részt vehetne. Az uniszónóban énekelt, három kameraállásból (baloldal, közép, közeli) rögzített nemzeti imánknak ma is megrendítő ereje van. Énekkari művészeink a Himnusz előadásába, önnön feladatukba és a film közvetítő erejébe vetett hite kilencven év távlatából is átüt a felvételeken. Vajon mit gondolhatott az egyszeri amerikai mozilátogató a számukra oly idegen hangzású zene és a régies kosztümök láttán!?
Hans von Pebal és stábja 1930 áprilisában meglehetősen kurtán-furcsán hagyta el hazánkat. „A filmhíradó operatőrjeinek éppen olyan gyorsan és fürgén kell dolgozniuk, mint a napilapok riportereinek, a felvételeknek aktuálisoknak kell lenniök, különben ezek teljesen elvesztik értéküket. Éppen a gyorsaság és a fürgeség szempontjából mondott csődöt itteni tudományom, mert a magyar bürokrácia igen gyakran útját állta annak, hogy feladatomat kellő gyorsasággal végezhessem el.
Mindenekelőtt teljesen érthetetlennek találom, hogy miért volt szükség még a magyar filmcenzúra felülvizsgálatára is, ha felvételeimet úgyis kizárólag egy másik kormányhatóság, a külügyminisztérium felügyelete és beleegyezése alapján készítettem el? A magyar filmcenzúra hivatal, valamint a vámkezelési nehézségek többízben hátráltatták a felvételeknek kellő időben való továbbítását” – nyilatkozta április közepén a Pesti Hírlap riporterének, mielőtt folytatta volna egzotikus utazását a Balkánra és Törökországba.
