Március 13-án mutatták be az Uránia Nemzeti Filmszínház impozáns vetítőtermében a Tele van a két kezem boldogsággal című dokumentumfilmet, amely Cziffra György életét és művészi pályáját dolgozza fel. A mintegy 90 perces alkotást Petrovics Eszter írta és rendezte, narrátora, szakértője és zeneszerzője pedig Balázs János zongoraművész.
A film minden tekintetben hiánypótlónak számít: részletgazdagon, lebilincselően, archív és mai felvételekre támaszkodva ered a 20. század egyik legnagyobb magyar zongoraművésze, Cziffra György nyomába. A készítők jó érzékkel válogatták ki a film szereplőit is, általuk többféle szemszögből lehetett megvilágítani Cziffra személyiségét és művészetét. A teljesség igénye nélkül például pályatársa, Vásáry Tamás; tanítványa, Michel Sogny; egyik rokona, Andrássy László, illetve a közelmúltban elhunyt Szakcsi Lakatos Béla is megszólalt a filmben.
Szerencsés helyzetnek mondható, hogy jó néhány felvétel fennmaradt Cziffra György játékáról, illetve olyan alkalmakról is, amikor például koncert előtt készítettek vele egy-egy rövid interjút. Ezek igen közel tudják hozni a nézőhöz a művészt, és a film nagy hangsúlyt is fektet rájuk. Nagyon kedves, emberi pillanatokat mutatott be az a jelenet, amikor Cziffrát és fiát, ifj. Cziffra Györgyöt kérdezték a közös munkáról.
De nemcsak a korabeli felvételek adják a film erősségét, hanem azok a részek is, amikor Balázs János ült le a zongorához, és eljátszott egy-egy részletet. Többek között megtudhattuk, hogyan hangzik az eredeti Kék Duna keringő eleje, és miben tér el tőle az ez alapján írt Cziffra-parafrázis. A Kossuth-díjas zongoraművész narrátorként és kvázi riporterként is végig jelen volt a vásznon, és őszinte kíváncsisággal, lelkesedéssel faggatta a megszólalókat, köztük Cziffra kortársait.
Tartalmilag számomra két momentumnak volt nagy jelentősége. Egyfelől elgondolkodtatónak találtam azt a kettősséget, amellyel a hazai kritika viszonyult Cziffrához: egyik részük csodálta, mások viszont a szemére vetették, hogy csak romantikus műveket játszik. (Noha például azon az 1956. október 22-i koncertjén, amely a másnapi forradalmi hangulat kialakulásához is hozzájárult, Bartók 2. zongoraversenyét adta elő…)
A másik, ami az élettörténetéből kiviláglott, az a kitartása, akaratereje és alázatossága. Vagyis az, hogy a nehézségek ellenére – a II. világháború, a börtön vagy a kényszermunka – mindig talpra tudott állni, tovább tudott menni, példát mutatva ezzel honfitársainak, generációknak.
A film végig fenn tudta tartani az érdeklődést, nem engedte, hogy alábbhagyjon az ember figyelme. Alapos, átfogó képet kaphattunk Cziffra György korántsem hétköznapi életéről és pályájának alakulásáról. És ha korábban nem tettük volna, a film után biztosan első dolgunk volt, hogy rákeressünk a Cziffrától fennmaradt zongorafelvételekre…