Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a Fesztiválzenekar dél-amerikai turnéiról.
A Fesztiválzenekar évente 30-35 hangversenyet adott külföldön, egy idő után egy-egy turné már nem hozta lázba a muzsikusokat, hacsak nem valamilyen különleges helyszínről volt szó. Ilyen volt Dél-Amerika, ahova viszonylag későn, 2003-ban jutottunk el először, Argentínában, Uruguayban és Brazíliában léptünk fel. Sikeres turné volt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy 2007-ben és 2011-ben visszahívtak minket.
Bár Dél-Amerika hatalmas, alig két-három koncertrendező van, aki meg tudja fizetni a legjobb vendégzenekarok honoráriumát és a muzsikusok-hangszerek utaztatását. Budapestről Buenos Airesbe repülni kétszer drágább, mint Los Angelesbe, pedig a távolság majdnem azonos. A legtőkeerősebb helyi promóter a Mozarteum Argentino, igazgatójának, Gisela Timmermann-nak döntő szerepe volt abban, hogy Dél-Amerika is felkerült a BFZ turnétérképére.
Giselával 2000-ben Budapesten ismerkedtem meg: sok jót hallott a BFZ-ről, de óvatos duhaj volt, személyesen akarta hallani. Hamburgban született, de Dél-Amerikában nőtt fel. Gyógyszerész diplomát szerzett, pár évig Münchenben dolgozott, 1967-ben tért vissza Buenos Airesbe, ahol a német nyelvű színház igazgatója lett. Gyorsan kiderült, hogy a kulturális menedzsment az igazi terepe. 1973-ban átszerződött a Mozarteumhoz, amely addig főleg kamarazenei koncerteket szervezett tehetős Buenos Aires-i családok szalonjaiban. Pár év alatt komoly szervezetet épített ki, többezres fizető tagsággal, és elindította zenekari koncertsorozatát a világhírű Teatro Colónban, rangos amerikai és európai együttesek részvételével.
A budapesti koncert tetszhetett neki, mert nemsokára megjött a meghívás három argentínai hangversenyre, kettő a fővárosban, egy Rosarióban. Megvolt a mag, amelyre rá lehetett építeni a 2003-ra tervezett turnét. Minden szépen alakult, de közbeszólt az argentin gazdasági válság. Az ország valutája, a peso 1:1 arányban az amerikai dollárhoz volt kötve, az egyre romló helyzetben mindenki igyekezett megtakarításait dollárra átváltani. 2001 decemberében megszüntették a szabad átváltást, és befagyasztották a bankbetéteket. A peso értéke drámaian zuhant, pár hónap múlva egy dollár már négy peso volt, az infláció elérte a havi 20%-ot. Cégek százai mentek tönkre, külföldi művészek meghívásáról szó sem lehetett, hiszen ugyanazért a honoráriumért négyszer annyit kellett volna fizetni.
Gisela merészet húzott: bízva abban, hogy sorozatának tehetős közönsége komoly áldozatokra is kész, az addig pesóban fizetett tagdíjat dollárban kérte. Láss csodát: a tagság döntő része vállalta a négyszeres árat, és mivel a bevétel dollárban érkezett, az infláció sem jelentett veszélyt. A Mozarteum koncertjei megmenekültek, a mi turnénk elől is elhárult az akadály.
Buenos Aires-i fellépéseink helyszíne a világhírű operaház, a Teatro Colón volt. Alapkövét 1890-ben tették le, a terv az volt, hogy 1892-ben, Amerika felfedezésének 400. évfordulóján nyitják meg. Az építkezés röpke 16 évet csúszott, a dalszínházat végül 1908-ban az Aidával avatták fel. Impozánsak a méretei: 2.500 ülő- és 1.000 állóhelyével a világ második legnagyobb operaháza, csak a New York-i Metropolitan előzi meg a maga 3.800 helyével. Meg is ijedtünk, öngyilkos dolognak tűnt ilyen óriási teremben játszani, méghozzá két egymás utáni napon, de Gisela Mozarteuma ezt az akadályt is vette: telt ház volt.
Felsorolni sem lehet, ki mindenki lépett fel ebben a csodálatos operaházban, sokáig nem is értettem, miért volt már Carusónak és Giglinek is annyira fontos, a mi Pataky Kálmánunkról nem is szólva, aki rendszeresen énekelt itt: pályája során 115 operaelőadáson és 43 hangversenyen állt a Teatro Colón színpadán, döbbenetes számok. Azt, hogy ez a gyönyörű operaház miért éppen Argentínában épült fel, csak később értettem meg, amikor meglepve olvastam, hogy a 20. század elején Argentína volt a világ egyik leggazdagabb országa: egy főre számított GDP-je magasabb volt, mint Németországé vagy Franciaországé. Tempora mutantur…
Richard Strauss: A Rózsalovag – az olasz énekes áriája – Pataky Kálmán
Gisela minden vendégzenekarát, igy minket is elvitt vacsorázni a főváros egyik híres steak éttermébe. Az argentin steak nem véletlenül fogalom. A marhák a kedvező éghajlatnak köszönhetően egész évben friss füvet legelnek. Húsuk speciálisan faggyúsodik: a faggyú a húsrostok közé rakódik, ez teszi a steaket különlegesen porhanyóssá. Gisela figyelmességének köszönhetően megismerkedhettünk a tangóval is, amely máig élő, szerves része az argentin kultúrának: nemcsak a számtalan klub, tangóiskola tanúskodik róla, de a belvárosi utcákon is gyakran találkozni hordozható magnók zenéjére táncoló párokkal. Az étterem kis színpadán látott bemutató olyan frenetikus volt, hogy másnap a fél zenekar elment az egyik híres klubba, ahol a nagy sztárok lépnek fel, népszerűségük csak egy Hamilton vagy Messi népszerűségéhez mérhető.
Második dél-amerikai turnénk 2007 áprilisában már nem volt ilyen kellemes, ma is kiráz a hideg, ha visszagondolok a történtekre. A már megszokott Buenos Aires-i koncertek után São Paolóba utaztunk két fellépésre. Érkezés után a rendezők kis eligazítást tartottak. Elmondták, hogy a közbiztonság rossz, csak a belvárosban mozogjunk, lehetőleg csoportosan, készpénzt csak minimálisat vigyünk magunkkal. Ha megtámadnak minket, ne ellenkezzünk, adjuk oda, amit kérnek. Meghallgattuk, de nem vettük túl komolyan: sok helyen riogattak minket rossz közbiztonsággal, de soha nem volt ebből gond. Egyszer fordult elő Athénban, hogy a hegedűs Haják Kriszta szállodai szobájából elvitték a pénztárcáját, a zenekar összedobta az ellopott összeget, Kriszta sírva mondott köszönetet.
São Paolóban koncertjeink helyszíne az 1999-ben megnyílt gyönyörű Sala São Paolo volt. Különleges hely, egy működő vasútállomás egyik épületét alakították át 1.500 fős koncertteremmé. Nem kis kihívás volt megoldani, hogy a vonatok zaja és az általuk keltett rezgés ne zavarja a hangversenyeket. Az épület alatt gumiágy és egy vastag réteg brazil diófa van: a gumi elnyeli a rezgést, a fa a zajt. A terem akusztikáját ugyanaz az Artec cég tervezte, aki a budapesti Müpáét, kicsit hasonlít is rá a mozgatható mennyezeti elemekkel és a nyitható akusztikai kamrákkal.
A délelőtti főpróbát a helyi zenekar próbája miatt nem tudtuk az esti koncert helyszínén tartani, egy színházban próbáltunk. Nem tartott soká, a műsor már lement Buenos Airesben. A színház gyalogos távolságban volt szállodánktól, a zenészek négy-öt fős csoportokban indultak vissza, már csak a hangszereket rakodó műszaki munkatársak maradtak az épületben és Fischer Iván, aki egy otthonról velünk utazó tv-stábnak adott interjút. Ami ezután történt, az ő beszámolójukból tudom.
A színház két munkatársa egy közeli bankba ment a munkatársak aznap esedékes fizetéséért. Már majdnem visszaértek a pénzzel, amikor fegyveres rablók támadták meg őket. Még be tudtak menekülni a színházba, a gépfegyveres banditák utánuk. Valaki látta az esetet, riadóztatta a rendőrséget, akik percek alatt kisebb hadsereggel jelentek meg, körbevették az épületet, a környéket lezárták, a levegőben helikopter cirkált. Ivánék és a hangszereket rakodó embereink erről mit sem tudtak, indultak volna ők is a szállodába, amikor kivágódott az ajtó, betört a színházat megrohamozó kommandós egység. Ivánékat betuszkolták egy kisebb szobába (még jó, hogy nem tévesztették őket össze a banditákkal, és nem lőttek). Csak portugálul tudtak, Ivánék az egészből semmit nem értettek, csak azt, hogy állig felfegyverzett terrorelhárítók hadonásznak gépfegyverekkel. Ha nem lett volna véresen komoly a dolog, egy hollywoodi akciófilmben képzelhették volna magukat. Beszélni nem volt szabad, mert mint kiderült, a rablók a rendőröket meglátva túszul ejtették a színház pénzszállító munkatársait, és félő volt, ha zajt hallanak, habozás nélkül tüzelni fognak (errefelé előbb lőnek, utána gondolkodnak), Ivánék búvóhelyének papírvékony falait gond nélkül szitává lyukasztották volna.
Fél órás idegtépő várakozás után a rendőrség úgy döntött, túl veszélyes Ivánékat a helyszínen tartani (a banditák és túszaik valahol az épületben voltak, de senki nem tudta, pontosan hol), kimenekítik őket. Profi munka volt. Két rendőrautó állt a színház elé, de 10 méterre tudták csak megközelíteni. Az épület és az autók között húsz kommandós formált élő folyosót, Ivánéknak egyesével kellett átrohanniuk a színházból az autókhoz, a levegőben helikopter biztosította az akciót. Megúszták.
Bár amíg emberéletekről volt szó, a hangszerekkel senki nem törődött, Ivánék szerencsés kimenekítése után még imádkozni kellett, hogy a kommandósok gyorsan füstöljék ki a pénzrablókat, különben a hangszerek nem érnek át az esti koncert helyszínére. Késő délután jött a hír: a rablókat elfogták, a helyszín tiszta, mehetünk a hangszerekért. Ha lett volna kalapom, megemeltem volna a São Pauló-i rendőrség előtt.
Utólag csak azt bánom, hogy a tv-stáb az akciót nem vette filmre, hatásos reality show-t lehetett volna csinálni belőle valamelyik kereskedelmi tévécsatornán, sokkal jobbat, mint a Való Világ vagy a Házasodik a gazda, legfeljebb Ivánt kellett volna átnevezni a Való Világ stílusában VV Ivánnak.
