Ella Smith igazi világpolgár, akit a magyarországi régizene-rajongók már jó ismerősükként köszöntenek. Az új-zélandi szoprán december 12-én a Haydneum Zeneakadémia Bérlet első alkalmán, a Barokk Advent című koncerten Bach és Buxtehude világába enged betekintést megszokott magyar partnereivel, az Orfeo Zenekarral és a Purcell Kórussal közösen.
– Birmingham mellett született, zenei tanulmányait mégis Új-Zélandon végezte. Miért?
– A helyzet kicsit bonyolultabb: a szüleim angolok, de Franciaországban élnek. A születési helyem miatt én brit állampolgár vagyok, de kétéves voltam, amikor Ausztráliába, majd később Új-Zélandra költöztünk, és itt is maradtam huszonhárom éves koromig. Utána költöztem Németországba, de még a brexit előtt: brit útlevéllel ez logikus döntés volt, mivel rengeteg lehetőség közül választhattam, így a mesterszakos diplomámat már itt szereztem.
– Németország azért is fontos, mert a régizene itt vált igazán az élete részévé.
– Valóban, bár Új-Zélandon többször is felléptem egy régizenei kórussal, illetve egy kis társulattal Purcell Dido és Aeneasában is énekeltem. Ezek azonban csak alkalmi találkozások voltak: aucklandi egyetemi éveim alatt a 16–18. századi zene nem állt előtérben. A stuttgarti Bachakademie-n részt vettem egy mesterkurzuson, ahol Bach és Zelenka zenéjével foglalkoztunk, majd a brémai Hochschule für Künstén már eleve régizenére szakosodtam.
– Maradjunk még kicsit Új-Zélandon: volt olyan stílus vagy korszak, amelyre ott specializálódott?
– Nem igazán, általános képzést kaptunk. Amit nagyon élveztem, az a különböző nyelveken éneklés lehetősége: iskolásként tanultam franciát és németet, majd a zene révén belekóstoltam a skandináv nyelvekbe, sőt csehül is énekeltem. Új-Zéland kicsi ország: egy kezdő énekesnek kevés lehetősége van itt szólókarrierre. Ráadásul elég korán rájöttem, hogy a régizenének mások a kifejezési eszközei: nem arról szól, mint általában a komolyzenei koncertek, hogy szép hangok egymásutánját prezentáljuk.
– Hanem akkor miről?
– Vegyük például Bachot: amellett, hogy gyönyörűen megírt zene, nagyon érdekesek a harmóniái, a kompozíciós technikája pedig lenyűgöző. Kórusénekesként különösen szeretem a munkáit: a legösszetettebb miséin is nagy élvezet dolgozni. A régizenében mégis a szólókantáták és a kamarazene az igazi favoritom. A későbbi korok zenéjénél gyakran érzem, hogy a szólistának nincs valódi kapcsolata a zenészekkel. A régizenében azonban az énekes maga is hangszerré válik, és ez eleve együttműködőbb, szabadabb munkát tételez a zenészekkel, a karmesterrel. Az énekes a törékenységét, a sérülékenységét is jobban felvállalhatja, mint a modern zenék interpretálásánál. A L’infedeltà delusa című Haydn-operában például hat különböző karaktert játszom, és van köztük, amelyik kifejezetten csúnya hangon nyilvánul meg. Annak a megtapasztalása, hogy mindez milyen felszabadítóan hat a közönségre, óriási élmény, és érzelmileg engem is máshogyan érint meg.
– Sűrű volt az idei éve, és nemcsak koncertfellépései, hanem a különböző versenyek miatt is: a magdeburgi Telemann Versenyen második helyezést ért el, a göttingeni Händel Fesztivál versenyén az Arc of Iris Ensemble tagjaként kapott különdíjat. Szereti a versenyhelyzetet?
– Épp ellenkezőleg, de valóban, mindkét versenyről szép eredménnyel tértem haza. Talán azért is, mert elengedtem, hogy bárkinek meg akarjak felelni: az érdekel, hogy amit előadok, autentikus legyen. Rengeteg zenei versenyt szerveznek, de a teljesítmény megítélése rendkívül szubjektív. Amikor egy versenyre jelentkezem, elsősorban az motivál, hogy egy szabott időszakaszt kizárólag a felkészülésnek szentelhessek. Amikor a Telemann Versenyre készültem, egy hónapon át csak ezzel foglalkoztam. Ha nincsenek ilyen periódusok az életemben, a munka felőröl, és nem marad időm se töltődni, se fejlődni.
– Bár a világ számos pontján otthonosan mozog, idei koncertnaptárja alapján kijelenthetjük, hogy lassan Magyarországra is hazajár. Hogyan kezdődött a kapcsolat?
– Egy háromhetes németországi barokk zenei kurzus egyik meghívott szakértője Vashegyi György volt. Nagyon élveztük a közös munkát, így megkérdezett, hogy volna-e kedvem elénekelni Vespina szerepét a L’infedeltà delusában. A szerep különösen kedves számomra, mert amellett, hogy a zene nagyon expresszív, az énekestől precíz karakterábrázolást is követel.
– Az augusztusi premier Eszterházán már csak a hely szelleme miatt is fontos lehetett.
– Persze, hiszen egy olyan kamaraoperáról beszélünk, amelynek 1773-ban ebben a teremben volt az ősbemutatója. Egy énekesnek ez a fajta kapcsolódás rengeteget ad. Ráadásul ez volt az első igazi operafőszerepem: Németországban főszerepekre csak nagy hangoknak van esélyük, megszoktam, hogy nekem a kisebbek jutnak. Ne értsen félre, jól van ez így, hiszen a régizene erre is megoldást nyújt.
– Ha Eszterházán megfogta a genius loci, biztos vagyok abban, hogy nagy élmény lesz a decemberi zeneakadémiai koncert is, ahol Bach és Buxtehude kantátái lesznek műsoron.
– Igen, várom már, mert csodálatos zenék ezek! Bach kantátája, a Nur komm, der Heiden Heiland eléneklése azért is nagy öröm nekem, mert kicsiben megmutatja, miféle varázslatra képes a zeneszerző: az ilyen és hasonló miniatúrákban igazán erős. A korai kantáták azért is fontosak számomra, mert énektanulmányaim kezdetén többel közülük már találkoztam: tanulságos visszatérni hozzájuk ennyi év után.
– Láttam, hogy szabadidejében köt és hímez. Stresszoldás, hobbi, vagy mindez együtt?
– Mind egyben, ráadásul utazás közben tökéletes elfoglaltság! Meglepően hangozhat, mégis úgy gondolom, hogy az éneklés és a kézműves-tevékenység nagyon is közel áll egymáshoz: amikor egy dalon vagy egy árián dolgozom, hasonlóan hosszú ideig formálom, csiszolom és tökéletesítem. Amikor pedig elnyeri végső formáját, végre másoknak is megmutathatom a kreativitásom eredményét. Azt mindenesetre már beláttam, hogy énekesként könnyebb karriert csinálni, mint kötéssel.
