A Pécsi Balett Vasarely-etűdök című előadása május 28-án, a Bartók Tavasz keretében néhány fontos gondolat megírására sarkallt. A címben szereplő könnyekről majd a cikkem végén írok. Talán a katarzisról is.
Előre csak annyit, hogy születésemtől fogva szétválaszthatatlannak érzem a különböző művészeti ágakat. Elég egy gyermeket megfigyelni játék közben. Rajzol, énekel, táncol, épít, előad, mindent megtesz, hogy alkothasson, és ezzel kifejezhesse önmagát, az érzéseit, az éppen aktuális lelkiállapotát. Ettől ember az ember.
Valamilyen bizarr módon az úgynevezett civilizált világ a magas művészeteket szétválasztotta zeneművészetre, táncművészetre, képzőművészetre, iparművészetre, színművészetre és sorolhatnám tovább. Nem is az elnevezés fáj annyira, mint inkább az, hogy az egyik művelésével kizárjuk magunkat (és egymást) a többiből, illetve a legtöbb ember csak passzívan, nézőként lehet részese bármelyiknek. A “könnyek” kapcsán erre majd még visszatérek. A nem hagyományos és teljességre nem törekvő “kritika” – valójában élményeim címszavakba rendezése – most következik.
A mozgás
„A mozgás az az erőszak, amellyel a szerkezetek szemünk recehártyáján közvetlen ingert okoznak.” Victor Vasarely
Az op-art legjelentősebb alakja, a pécsi születésű Vásárhelyi Győző, ismertebb néven Victor Vasarely maga is azon dolgozott, hogyan lehetne a festményeit a mozgás segítségével életre kelteni. Módszerét kinetizmusnak nevezte, nemcsak a dinamikus szín- és térbeli kompozíciók miatt, hanem mert a nézőnek az alkotáshoz térben viszonyuló helyzete is változtatja magát a művet, mozgásra kényszerítve ezzel az alkotás szemlélőjét.
Vincze Balázs Vasarely képeiből álmodott meg egy összművészeti előadást a Pécsi Balett főszereplésével, bevonva különböző társművészetek képviselőit.
A Vasarely-etűdök című előadásban egyenlő hangsúlyt kapott a koreográfia, a vizuális megjelenés (látvány és jelmez), a zene és az előadóművészek, sőt, a streamingnek köszönhetően még az adásrendező és az operatőrök is aktívan befolyásolhatták, mi is az a dimenzió, amelyből éppen az adott etűdöt láthatjuk.
A ritmus
Vasarely alkotásainak a színek mellett egyik fő eleme maga a ritmus. Riederauer Richárd zeneszerző ritmikailag összetett, a kompozíciók alapján szinte a matematika nyelvére fordítható zenei világa különleges táptalajként szolgált a koreográfus és a táncművészek számára. Ahogy ezt már Riederauer Richárdtól megszokhattunk – hiszen lassan tizenöt éve dolgozik az együttessel – rendkívül inspiráló, érzékeket és érzelmeket megmozgató zenéjével folyamatosan izgalomban tartotta a nézőt.
Az avantgárd jazz finom utalásszerű megjelenése a zenéjében ismét megmutatta milyen érzékenyen igazítja a mondanivalóját egy-egy korszakhoz, jelen esetben a huszadik század közepéhez a szerző.
A koreográfia a zenére rákapcsolódva rendkívül izgalmas megoldásokat tartogatott a nézők számára. A táncművészeket különösen megviselő járványhelyzet testi és lelki terheit teljesen feledtetni tudta velünk a társulat. Ha nem lennének táncos barátaim, eszembe sem jutott volna, milyen éven vannak túl a színpadon szereplő tökéletes kondícióban levő művészek. (Muszáj írnom erről, mert a táncművészek pandémia alatti egész éves fegyelmezett, alázatos, sokszor hetekig tartó otthoni tréningezést jelentő munkája valahogy észrevétlen maradt, pedig önmagában is csodálatra méltó.)
A Pécsi Balettnek köszönhetően – és ezalatt most az összes közreműködő művészt és alkotót értem – ezen az estén valóban megelevenedett előttünk egy-egy festmény.
Most nem mi mozogtunk a festmény előtt, ahogy a kiállítóteremben tennénk, hanem a festmény maga kelt önálló életre előttünk: Vasarely megmozdult.
A színek
A díszlet- és a jelmeztervező két fiatal, progresszív, a színházi életben elismert alkotó – a jelmeztervező: Nagy Fruzsina, a díszlettervező: Cziegler Balázs – megadta nekünk a szín-orgiát, amelyben elveszve Vasarely műalkotásaihoz hasonlóan önkéntelen agyi folyamatok indulhattak el a nézőkben. Vasarely képeit ugyanis a mai napig használják kognitív kutatásokra.
Az erőteljes, ritmikus színkombináció és a térrel való intenzív játék különleges módon megdolgoztatja az emberi agyat.
A Müpa technikai adottságait maximálisan kihasználó két alkotóművész pedig tett róla, hogy ezek a folyamatok ezen az estén is beinduljanak.
A könnyek
Itt következik az emberi oldal. Négy „embert” is láthatunk a színpadon: Uhrik Teodóra, Vári Éva, Kamarás Iván és Kiss-B. Atilla, négy kiemelkedő magyar előadóművész testesítette meg a különböző művészeti ágakat, az embert magát.
Őket a koreográfiába aktívan bevonva különleges hatást ért el Vincze Balázs:
mi magunk is aktív részesévé váltunk az előadásnak ezeken a csodálatos előadóművészeken keresztül.
Uhrik Teodóra varázslatos mozdulatai olyan erővel vontak be a darabba, mint egy óriás mágnes. Hirtelen én is ott álltam vele a táncosok között, az ajtón belépve. Vári Éva kezeivel én is festettem a zebra csíkjait, Kamarás Ivánnal engem is mozgattak a táncosok, és Kiss-B. Atillával én is bevonulhattam a férfiak között zsebre dugott kézzel.
A Györfi Anna és Kéméndi Tamás által előadott két sanzon az op-art világából egy pillanatra Párizsba varázsolt, nézővé és hallgatóvá válhattunk ismét egy rövid időre. Aztán vissza a képekbe.
Bevallom sírtam az előadás végén, amikor minden művész bejött a színpadra, a képzeletbeli galériába. Leültek a kivetített Vasarely festmény elé, nekünk háttal, vagy inkább velünk együtt. Megölelték egymást, ahogy a társművészetek ölelik egymást egy univerzális egységet alkotva. Hiszen egymás segítségével tudjuk csak igazán elmondani, amit szeretnénk.
Ez adja a katarzist is. A műalkotás kollektív hatása az emberekre. Ránk. Alkotókra. Mindannyiunkra.
