Liszt régóta áll az osztrák orgonaművész-karmester, Martin Haselböck tevékenységének középpontjában: ő adta közre elsőként a zeneszerző orgonaműveinek összkiadását, amelyeket 1986-ban lemezre is rögzített. The Sound of Weimar című, többszörösen díjnyertes lemezsorozatában Liszt összes zenekari művét felvette korabeli hangszerekkel, ReSound elnevezésű projektjének keretében pedig eredeti bécsi bemutatóik helyszínén vezényli Beethoven műveit. Haselböck és zenekara, az Orchester Wiener Akademie, valamint a világhírű bariton, Thomas Hampson ritkaságokat is hoznak Budapestre: három Liszt-dal eredeti zenekari átiratát, amelyek közül kettő október 12-én, a Liszt Ünnepen hangzik el először.
– Emlékszik rá, mi volt az első nagy Liszt-élménye?
– Még nagyon fiatal voltam, amikor meghívtak Kelet-Németországba egy orgonakoncert-turnéra. Weimarban lehetőségem nyílt megnézni a Goethe–Schiller-archívumban őrzött kéziratokat, és legnagyobb megdöbbenésemre több mint ötven orgonaművet találtam Liszttől, amelyeknek addig csak a töredékét ismertük. Sejtelmem sem volt arról, hogy Liszt ennyire intenzíven komponált a hangszeremre. Mindez akkor történt, amikor húszéves voltam, és Liszt azóta is folyamatosan foglalkoztat. Később például kiadtam és lemezre is vettem ezeket az orgonadarabjait.
– Mi indította arra, hogy saját historikus zenekart alapítson?
– Annak idején elsősorban a bécsi klasszikus zeneszerzők egyházi művei érdekeltek. Olyan sok rossz előadást hallottam Haydn- és Mozart-misékből, hogy tudtam, muszáj más stílusban megpróbálnom. A karrierem orgonistaként indult; az orgona egészen olyan, mint egy zenekar, sokféle hangszínnel, de az ember egymagában ül előtte. Szükségét éreztem, hogy másokkal közösen szólaltassak meg műveket, kommunikáljunk róluk. Éppen úgy, ahogyan minden egyes orgona hangzása eltér a többitől,
a zenekari munkában is állandóan foglalkoztatott a kérdés, hogy a zeneszerző milyen hangzást képzelt el valójában, amikor azt a bizonyos tételt leírta. A legfőbb célom az, hogy megkeressük az igazi, eredeti hangzást, emiatt nyúltunk korabeli hangszerekhez.
– Miért olyan fontos önnek a hangzás?
– Évtizedekkel ezelőtt a zenetudósokat a struktúra és a formák foglalkoztatták. A zene viszont elsősorban a hangzáson keresztül kel életre, az adja meg az atmoszféráját. Persze minden darabnak megvan a maga szerkezete, de az egyedi hangzásvilág és aura legalább ugyanilyen fontos. Nekem egészen más élményt ad, ha ugyanazokat a hangszereket használhatjuk, amelyeken mondjuk Beethoven játszotta a zongoraversenyeit, vagy amelyeket Liszt hallott a saját zenekarában. A hangzás alapvetően befolyásolja, hogyan hallgatjuk a zenét, hogyan jutunk közelebb hozzá. A közönség pedig egyébként sem tanulmányozza a kottát, ők a hangzásvilág formájában ismerik meg a művet.
– Liszt műveit korabeli hangszereken megszólaltatni még mindig elég szokatlan vállalkozásnak számít. Mit tanulhatunk ebből a megközelítésből az ő zenéjéről?
– Liszt sok szempontból forradalmi, sőt rendkívül modern módon kezelte a hangszereket. Ő volt például az első, aki bevezette a szimfonikus zenekarban a tubát. Ellentétben Brucknerrel, akinek csak a kései műveiben találunk tubaszólamot, Lisztet annyira izgatta ez a hangszer, hogy weimari évei alatt, 1848-tól kezdve minden egyes zenekari darabjába bevonta. Aztán ott van a basszusklarinét, amely általában csak néhány hangot játszik a zenekari művekben, a Dante-szimfóniában viszont egy egész szólószakaszt kapott. Lisztnél találjuk a legvirtuózabb hárfaszólamokat is. Egyszerűen lenyűgöző a hangszerelése!
– A szimfonikus zenekarok ma ismert formája a 19. század végére alakult ki. Fogunk hallani olyan hangszereket ezen a koncerten, amelyek mégis különböznek a megszokottól?
– A hegedűk például majdnem ugyanolyanok, mint a mai zenekarokban, csak éppen fémhúrok helyett bélhúrok találhatók rajtuk. Ami tényleg nagyon más, az a vonósok és a rezesek egyensúlya. Ha modern rézfúvósokkal dolgoznék, azokon egyenesen agresszívnek hatna ez az interpretáció, a korabeli rezek azonban képesek elvegyülni a vonósok hangjával. Ez azért nagyon fontos, mert Liszt rengetegféle hangszínt kevert ki a különféle szólamok együtthangzásából, és az általa is ismert és alkalmazott hangszerekkel könnyebb az ehhez szükséges egyensúlyt megteremteni. Nem csinálunk tehát forradalmat, de másfajta stílust és hangzásképet fog kapni a közönség, mint amit megszokhatott.
– Milyen lehetőségeket rejt még magában Liszt zenéje?
– Liszt bizonyos értelemben felfedezetlen zeneszerző. Más romantikus szimfonikus alkotásokat, mondjuk Bruckner szimfóniáit zenekarok és karmesterek százai adták már elő. Ezzel szemben Lisztnek számos darabja ma is teljesen ismeretlen, mert hiába írt rengeteg zenekari művet, közülük sokat nem nyílt alkalma bemutatni az élete folyamán. Vagyis Liszt még mindig tartogat számunkra meglepetéseket, és még mindig megvan az esélye, hogy új darabokra bukkanunk. Az októberi koncerten például elhangzik majd három olyan dala is, amelyek közül kettőt még soha senki nem hallott, a harmadik pedig Liszt utolsó befejezett munkáinak egyike. Nagyon örülök, hogy Budapesten adhatjuk elő őket: utóbbit, Vätergruft című dalát utolsó itt-tartózkodása alatt írta át énekhangra és zenekarra, és ez egészen más érzelmi kontextust ad az eseménynek.
– Miért társította Bruckner 3. szimfóniáját a három Liszt-dal ősbemutatójához?
– Bruckner életében Wagner és Liszt volt a két legfontosabb szereplő. Mindkettőjüknek akart ajánlani egy-egy szimfóniát; Wagnert kérdezte meg először, hogy melyiket fogadná el, és ő a harmadikat választotta, Lisztnek pedig második szimfóniáját ajánlotta fel. A Bruckner-szimfóniák sok részletében fedezhetünk fel Lisztre emlékeztető hangszerelési eljárásokat. Amellett, hogy Liszt két kései, baritonra és zenekarra írott dala itt fog először elhangzani a világon, ezen a koncerten azt is szeretném megmutatni, hogy Liszt szimfonikus írásmódja sokban hasonlít a nagy, jól ismert romantikus szimfóniákhoz – vagy éppen fordítva.
– Ma már világszerte számtalan historikus zenekar működik, de amikor 1985-ben megalapította az együttesét, még jóval kevesebb volt belőlük. Az ön számára miben rejlik az Orchester Wiener Akademie speciális identitása?
– Az Orchester Wiener Akademie barokk zenekarnak indult, a historikus zenekarok második generációjához tartoztunk Harnoncourt és a többi nagy pionír után. Kezdetben Bachot, Händelt és korábbi műveket tűztünk műsorra, aztán – fokozatosan – a romantikus repertoárra helyeztük át a hangsúlyt.
Mi vagyunk az egyetlen olyan zenekar, akik Liszt szimfonikus életművének minden egyes hangját eljátszották már korabeli hangszereken.
Azt hiszem, a stílusok és a megközelítés folyamatos fejlődése a legfontosabb nálunk. Állandó kíváncsiság hajt minket, hogy felfedezzük, mi a különbség egyes korok, művek, hangszertípusok hangzásvilága között, mert mindegyik egészen más, csakúgy, ahogyan egy Steinway és egy Bösendorfer zongora is nagymértékben eltér egymástól. De maga a historikus zenei szcéna is állandó mozgásban van: néhány évtizede a zenészek vagy csak barokk, vagy csak modern oboán tudtak játszani, de ma már egyre több az olyan ifjú muzsikus, aki ugyanannak a hangszernek több változatát is kitanulja, ami új távlatokat és lehetőséget nyit a zenekarok számára is. A historikus zenélés nem csupán a tudományról szól: amellett, hogy felkutatjuk a lehető legtöbb információt az adott darab kontextusáról és stílusáról, az interpretáció személyessége, szubjektivitása és kifejezőereje ugyanolyan szintű, mint a modern zenekarok esetében.
A cikk eredetileg a Liszt Ünnep hivatalos magazinjában jelent meg.
