A színházban nézünk, a koncertteremben hallgatunk. De milyen igét használjunk egy (hang)előadásra, hiszen egy színházteremben ülünk, igaz, bekötött szemmel, és csak hangokat, zajokat, zörejeket, beszédtöredékeket hallunk? Az Áthallás a színház, a hangművészet és a térspecifikus installációk határán elhelyezhető, különlegesen immerzív produkció. A rendezővel, Somló Dáviddal beszélgettünk.
– A tudomány egyre inkább a specializációról szól, a te neved mellett viszont az áll: interdiszciplinális alkotó. Hogyan jöttek az életedbe és épültek egymásra vagy egymásba a különböző műfajok?
– Alapvetően a zene felől indult a pályám, de mivel a kortárs tánc kísérletező alkotóival kezdtem dolgozni, hamar kiderült számomra, hogy önmagában a zeneszerzés nem érdekel, ellentétben a teljes alkotási folyamattal. Nagyon hatott rám a 60-as évek New York-i jazze, John Cage, és kiskoromtól van egyfajta természetes vonzódásom, érdeklődésem a tér és a térbeli hangok iránt. Ezek pedig összeálltak, és elindult a forma keresése. Engem az együttlét megélése érdekel, az, hogy hogyan létezik a fizikai környezet és benne a test. Tehát az interdiszciplinaritásnak az a lényege, hogy a komplexitást ezekben a formákban tudom a legjobban megtalálni. Ha a narratív, a performatív vagy a zenés részek jelenlegi aránya felbomlana, elcsúszna a fókusz, így viszont megteremthető az a liminális, köztes tér, ahol a közönség számára az élmény megteremthető, bennük a tapasztalás meg tud születni.
– Az Áthallás cím trükkös, mert van a nagyon primer jelentése, de a művészeti alkotások politikai kontextusára is utal. Az után, hogy ízelítőt kaptam belőle, az utóbbiról egyáltalán nincs szó.
– Sokfelé lehet róla asszociálni, valóban van egy direkt és egy társadalmi helyzetbe beágyazott jelentése, de nekem emellett hordoz még egy fontos tartalmat, azt az áthallást, ami a saját életemből vagy másokéból „érkezik”. Az elmúlt öt-tíz évben bekerültem egy olyan közegbe, ahol sok ember párhuzamosan halad előre, és sok minden átszűrődik egymás életébe. A hangok készlete nagyon tág, szinte végtelen, az Áthallásban viszont használok több olyat is, amit már használtam korábbi munkáimban, egyszerűen azért, mert nekem, személyesen fontos, mert valamit jelent. Van, amit úgy vettem föl, ahogy az áthallatszott a szomszédtól, és van, amit én kreáltam azért, hogy olyan legyen, mintha áthallatszódna. Az áthallás jöhet a memóriából, lehet valóságos, elképzelt, sőt olyan is, hogy csak átverés, nem igazi. Ezekkel a rétegekkel megpróbálok játszani az előadásban.
– És hogyan találsz a hangokra? Keresed őket, állandó készenlétben vagy?
– Mindig van nálam felvevő, tehát spontán tudok rögzíteni, de persze van olyan is, hogy tudatosan keresek egyfajta hangot. Akkor bemegyek egy olyan akusztikai térbe, ahol nagy valószínűséggel megtalálom.
– Mi történik, ha lemaradsz róla? Elengeded, vagy ha lehet, akkor megpróbálod megismételtetni a létrehozójával?
– Mint egy beállított szociofotónál? Volt példa erre is, az elengedésre is, de arra is, hogy megpróbáltam én magam létrehozni.
– A színlap szerint te vagy a hang és a rendezés, de vannak alkotótársaid is. Hogyan kell elképzelni ezt a közös munkát?
– A két fő alkotótársam Ivan Mijacevic és Vass Imre, ők ebben a médiumban nagyon tapasztaltak. Imre táncos, de rengeteget gondolkodik a hangban. Nem tudnám elválasztani az alkotás részeit, köztünk sokkal „összevisszábban”, kölcsönösebben alakulnak ki a dolgok. Az Áthallás sokkal kidolgozottabb és precízebb dramaturgiával dolgozik, mint a többi munkám, jóval kevesebb benne a kontemplatív elem. Szükségem volt külső, viszonyítási fülre, vagy ahogy a klasszikus színházban szokták mondani, a rendezőnek kell egy legjobb barát. Nekem így három lett, a harmadik Szabó-Székely Ármin dramaturg.
– Itt ülünk a SÍN-ben, körülöttünk a Trafó-beli nézőteret imitálja az elrendezés. Van egy asztal, rajta a laptopod, mikrofon meg mindenféle technikai dolog, körben hangszórók. Hogyan és mit próbálsz?
– Ez a legnehezebb fázis. Van egy stúdióm, ahol összerakom az előadást, de az csak huszonöt négyzetméter, így ott nem születhet meg az élmény. Fura ezt mondani, de a lezárások nekem igazán jól jöttek, sok időt kaphattam a Trafóban, mert az Áthallás elég térspecifikus. Nem spoilereznék, de
annak a misztériumával is játszunk, hogy honnan jön a hang, mi az igaz, mi nem, mi történik a helyszínen, akkor és ott, mi a felvétel.
– Az előbbi demónál volt egy olyan rész, ahol azt hittem, élőben, mögöttem fönt, egy színházi hídon zajlanak az események. Ismertem ezt a teret, de amikor levettem a kendőt, mégis meglepettem realizáltam, hogy itt nincs híd. Közben zubogott a víz, ami meg a most is hallható zubogásból ítélve tényleg megtörtént. És rossz prekoncepcióval azt gondoltam, elküldeni a fájlt a helyszínnek, ahol azt bárki elindíthatja este hétkor, de aztán észrevettem a mikrofont az asztalodon.
– Ez a bizonytalanságkeltés az intenció, ami a helyspecifikusságból is következik. A szemeden maszk van, sötétben vagy, teljesen elveszve. Nem tudod, hogy az autót csak felvételről hallod-e vagy az a környezetből, egy nyitott ajtó miatt szűrődik be, vagy esetleg mindkettő egyszerre zajlik. Van előzetes tudásod a helyszínről, a Trafóról, annak az akusztikai környezetéről, amire megpróbálok építeni, ugyanakkor el is szeretnék bizonytalanítani. És ha majd máshol is játsszuk az Áthallást, mindenképp szeretném adaptálni az új hangkörnyezetre
– Mi a te viszonyod a csönddel?
– A csönd nekem az, hogy nincs autó. Korábban egy nagyon zajos lakásban laktam, attól megőrültem, a mostaniban viszont szépen lehet hallani a hangokat. Minden gép zaja egy nagy frekvenciasávot fut be, tehát olyan, mint a fehér zaj. A gépek zaja kitakarja az összes hangot, amivel azonos frekvencián van. Az autó gyakorlatilag minden hangsávot leural, az apró finomságokat, a részleteket teljesen elveszi. A természetben ezzel szemben nagyon kicsi az átfedés, a különböző tartományokban szét vannak szórva a hangok, a madarakat azért hallhatod olyan tisztán. A kocsi meg mindent kitakar.
– Egy süketszoba para lenne?
– Nem lenne para, de teljes csöndet nem lehet létrehozni. John Cage története az, hogy bement a süketszobába, de ott is hallott két sípoló hangot: az egyik a vérkeringés, a másik pedig az idegrendszer ‘alapzaja’.
– Vannak közterekre komponált, „talált közönséggel” játszó performanszaid, mint a PLACCCC-on a Drift, és van az Áthalláshoz hasonló intimebb, zárt térben, az esetlegességre másképp építő előadás. Neked melyik jelenti a nagyobb komfortzóna-átlépést?
– Talán az utóbbi. Alkotóként az a nagyobb kihívás, hogy az univerzális nyelvbe hogyan tudom bevinni az én személyes dolgaimat. Sokan inkább a személyesből alkotnak, és úgy tágítják a kört, én meg alapvetően az univerzálisból dolgozom, az viszont nagyon érdekel, hogyan lehet ebbe belecsöpögtetni a személyest. Miközben a Driftet is a komfortzóna tágításának éltem meg azzal, hogy a látványossággal kísérleteztem, és a spektákulum felé mentem el, most pedig bizonyos szempontból az ellenkező irányba, a színháziság és felépített dramaturgia irányába mozdulok el, de a személyesség tekintetében az Áthallás egészen más lesz, mint az eddigi munkáim.
Somló Dávid Budapesten élő interdiszciplináris alkotó/zenész. Az elmúlt években olyan interaktív hangalapú performanszokat készített, amelyek mobil hangforrások segítségével emelik ki a tér, a test és a hang kapcsolatát és egy, a befogadót átölelő előadói teret teremtenek. Vass Imrével közös IITTHHOONN című előadásuk Halász Péter-díjat kapott, Drift című köztéri koreográfiáját pedig Lábán Rudolf-díjra jelölték. Előadásaival nemcsak Európa-szerte, de Brazíliában is találkozhatott a közönség többek között a Prague Quadriennale (CZ), a FIME Sao Paolo (BR), a CROSS Awards (IT), a Festival d’Avignon (FR), az Audiograft Festival (UK), a Montag Modus (GER) és az Placcc Fesztivál (HU) keretében.
