Kortalan hitvallások egy nagy generációtól „egy bizonyos dologról”: a szellemben és a lélekben rejlő szabadságról, annak hivatásáról, megéléséről, megosztásáról, generációkat kortalanul összekapcsoló volumenéről. Zeneszerzői sokszínűség, önazonosság, céltudatosság, őszinteség, lazaság, nyitottság, producerség. Generál, Mörk, generációk közötti innováció, egy kis vintage rock’n’roll és vitamin! „Apó”, vagy ahogyan mások ismerik, a „Twistkirály” mesél különböző időbeli horizontok széles sávjáról HD minőségben. A Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! című kiállításhoz kapcsolódó portrésorozat ezen epizódjában Novai Gáborral beszélgettünk.
– Novai Gábor: Látom a fiatalokon ezt a tendenciát most egyébként erősen.
– Milyen tendenciát?
– Amivel megkerestél, ezt a vintage őrületet, hogy visszanyúltok a régebbi dolgokhoz. Öltözködés, hajviselet, zene terén teljesen olyan elemek vannak, mint a hetvenes években. Te zenélsz egyébként?
– Énekeltem elég sokáig, zenész családból származom, de bajaim voltak a reflektorral. Inkább a háttérjátékos szerepet érzem közelebb magamhoz.
– Én is az vagyok, háttérjátékos, de ezt maximálisan magaménak érzem. Nem is annyira háttér, inkább motor. Az egész zenélést egy autónak képzelem el, ahol van a karosszéria (ez nyilván a frontember). Hogy milyen motor hajtja ezt a csillogó, pöpec karosszériát, az csak később derül ki, és ez vagyok én, akit nem lehet látni.
Régen, egészen fiatalkoromban a család állandóan kérdezgette tőlem, hogy miért nem énekelek, miért nem vagyok elől? Nem látnak! Mondom, én írtam a dalt, s ez nagy dolog. Ha valaki egy jó nótát ír, azzal be tud futtatni egy előadót, egy együttest, vagy nevet tud szerezni, mi több, értéket tud fenntartani. Nyilván a legtöbb ember csak a frontra, a rögtön láthatóra figyel, de ez nem fontos csak a zene. Azzal meg el vagyok jegyezve már egy jó ideje!
– Hogy történt ez az eljegyzés? Van valamilyen emlékezetes vagy fontos pillanat?
Egy nyitott ablak alatt történt, ahol hallottam először a Twist and Shout című dalt. Elemi erővel hatott rám, atombombaként. Ezután elkezdtem játszogatni otthon a gitáron és éreztem, hogy felemelnek a hangok, teljes dimenzióváltásban vagyok.
Innentől nem volt megállás. Igazából nem volt tudatos az út, de pont ettől működött. Szerettem, csináltam. Nem gondoltam, vagy áhítoztam sikerre meg ilyenek, csak jó volt csinálni, örömet leltem benne. Ez az ez kell nekem érzés. Annak ellenére, hogy kertészeti technikumba jártam, tudtam, hogy zenész leszek…
– Voltak ellenzői vagy támogatói az ez kell nekem érzésnek?
– Édesanyám olasz származású, hozzá egészen közel álltak a művészetek, szerintem ő volt az egyetlen, aki valamennyire megértett engem ezzel az adottsággal. A többiek kérdezték, hogy mikor állok végre rendes foglalkozásba, amiből normálisan meg is fogok tudni majd élni. Sok családi tanács szólt arról, hogy lebeszéljenek a zenei pályáról. Nálunk senki nem volt művész és senki nem tudta, értette a művészet mechanikáját vagy azt az életmódot, ami ezzel jár. Nagyon nehéz volt ezért nekem az első időszak, de megérte. Itt van most például a fiam, aki szintén zenész lett és a Mörk zenekar tagja.
– Milyen a viszonyod Gábor fiaddal?
– Azon a véleményen voltunk a párommal, hogy akármi lesz, bármi is szeretne lenni a gyermekünk, mi támogatjuk majd abban. Az, hogy őt is elkapta a gépszíj, az talán annak köszönhető, hogy járt zeneiskolába. Persze nem ilyen zökkenőmentes azért a sztori! Megutálta a zongorát egy időben, két évig a hangszerhez sem nyúlt. Egyszer csak minden előzmény vagy magyarázat nélkül leült magtól a zongorához és elkezdett játszani, teljesen megfeledkezve a körülötte lévő világról. Megütött valami furcsa, különös érzés, és megérkezett egy mély, halk, de erős sugallat, hogy zenész lesz a gyerek… Nem tévedtem. Jó viszonyban vagyunk egyébként, zeneileg is megértjük egymást.
– Volt is egy közös produkciótok.
– Igen, egy generálos projekt néhány éve. Sokszor volt olyan, hogy leült a zongorához – akkoriban már szerzett nótákat is – és egyszerűen tisztára olyan harmóniákat játszott, mint a Generál korszakban én. „Tényleg?” – kérdezte elképedve, mire mondtam, hogy igen. Rögtön felmentünk a Youtube-ra, megmutattam, aztán rájött, hogy valóban… Teljesen tudattalanul, de ráállt a keze erre a vonalra, ami számomra nagyon érdekes. Elvitte aztán megmutatni a Generál számokat a Mörk-tagoknak is, a gyerekek pedig megszerették.
Nem sokkal később adódott egy olyan lehetőség, hogy újra összeállt a Generál. Felvetődött bennünk mohikánokban, hogy mi lenne, ha a fiam akkori zenekara, a Mörk kísérné az alapját ennek az újraalakulásnak, hogy egy kis innovációt, frissítést vigyünk a dalokba. Staféta volt a projekt címe, ami ugye az első Generál-lemez címe is, de most mi inkább arra reflektáltunk, hogy nekik, ifjú tehetséges pályakezdőknek adjuk át a stafétát.
– Milyen különbségeket látsz a saját és mondjuk a fiad korosztályában a zenei pályakezdés aspektusait, lehetőségeit tekintve?
– Semmilyen különbséget nem látok. Ugyanolyan nehéz! Akkor is nehéz volt, mert bele kellett tartozni abba a top szekcióba, amelynek lehetősége volt folyamatosan érvényesülni és lemezt csinálni, most meg azért nehéz, mert iszonyú dömping van. Annyi dal, előadó, zenekar minden van manapság, hogy elképesztő.
Az utazások, a szabad nemzetközi turnék teljesen legálisak. De útvesztő a tömeg, amelyben ha nem figyel az ember szét lehet forgácsolódni. Ebben a dzsungelben nagyon nehéz megtalálni, majd sikeresen, huzamosabb ideig kitartón képviselni azt a zenei profilt, amelyet az elején tűztek ki maguknak célul, és nem az előadók hitelessége vagy a szerzők tehetsége miatt, hanem amiatt, hogy folyamatosan ömlenek a gyerekekre havonta az új formációk és zenei hullámok.
– Ebből következtetve, ki van szolgáltatva a közönségnek egy zenekar?
– Igen. Ez egy borzasztó nehéz pálya. Szerencse kell hozzá nem is kevés és folyamatos gyakorlás, kitartás.
– „A nagyképűséget és a megjátszást gyűlölöm. Engem otthon is a szerénységre neveltek és nem szeretek villogni.” Ez egy 1976-os idézet tőled a Keresem a szót keresem a hangot című Miklós Tibor által készített interjúkötetből. Megmaradt ez az attitűd?
– Igen, és ez az én nagy bűnöm, mert egy előadónak az a legnagyobb vétke, ha szerény. Exhibicionistának, magamutogatónak kell lennie, olykor allűröket is szükséges magára venni, ezek fontos elemei az előadóművésznek. Ha valaki nem szereti nagyon mutogatni magát, akkor sajnos nem lesz érdekes a közönségnek. Vannak kivételek, akik erős egyéniségek, nem vettek fel magatartásformákat, de ez azért ritka.
– Mondanál néhány gondolatot a Miklós Tiborral folytatott alkotótársi közösségedről? Számos közös nótátok van a Generál korszakból.
– Minden alkotómunka nagy beszélgetésekkel indul. Egyszer, úgy 1971 táján, télen, rettenet fagyos hidegben gyalog mentünk haza a Royalból éjszaka a Bakáts térig. Hatalmasat dumáltunk az életről, ez nagyon megmaradt bennem. Ezután több mély, tartalmas diskurzusunk is volt és mindkettőnknek evidenssé vált az a tény, hogy jó lesz együtt dolgozni. Vittem neki dallamot, például a Száz éves kutat, a Kérdést, a Feleletet és írt hozzá csodálatos szövegeket. Annyira újszerű volt ez nekünk, mármint a szép, versszerű, igényes szöveg, hogy elképesztően örültünk a többiekkel. Sokat dolgoztunk együtt, mindig nagyon gazdag alkotóközösségben.
– A vokálos vagy a funkys Generál-stílus áll közelebb hozzád?
– Ó, én nagyon jól el voltam mindkettőben. A funkos vonalon ugyanúgy, mint a vokálon. A funkos időszakban számos új hangszeres technikát tudtam kipróbálni a basszusgitáron, ami nagyon nagy inspirációval töltött fel.
Rengeteget játszottunk külföldön hatalmas stadionokban, s itt egy nagyon fontos dolgot megtanultam. Az egyedüli kommunikációs lehetőség az a ritmus. Egy hatalmas csarnokban olyan ritmust kell csinálni, hogy az utolsó sorban is felálljanak rá. Ezt a két dobos generálos korszakban meg is tudtuk csinálni, őrjöngtek az emberek olyan ütem, buli volt.
– „Apó” – ez volt a beceneved?
– Igen, mert én voltam a legöregebb. Ezt az elnevezést a Generál korszak legelején kaptam. Aztán „Twistkirály” lettem a Hungáriában.
– Hogy kerültél át ebbe a homlokegyenest más stílusvilágba, a funkys, vállaltan kísérletezőbb Generálból a Hungáriába?
1979-ben együtt játszott Németországban a Hungária meg a Generál. Úgy képzeld el, hogy fesztivál, hatalmas tér, nyolc színpad, közötte jöttek-mentek az emberek. Amikor végzett egy zenekar, már rögtön kezdett a másik egy másik színpadon. Az egyiken a Hungária játszott, a másikon jött a Generál. Fellépésük előtt láttam, hogy egy nyugat-berlini menedzser igazgatja a srácok haját és a kockás, színes ruházatukat. Country rock féleséget játszott akkoriban még a Hungária. Emlékszem, hogy Tátrai Tibusz kicsit megmosolyogta ezt a jelmezes felvonulást, hogy nézd má’… Nekem meg egyébként nagyon tetszett! Bennem az a gondolat merült fel, hogy ez nagy újdonság és micsoda új típusú buli… Pont akkortájt tombolt a new wave és a popper kultúra is, ami, mintha szinkronban is lett volna ezzel.
Ezután pár hónapra a Generál fel is oszlott, Charlie kiment vendéglátózni hajóra, a dobos is, Várkonyi Matyi elkezdte Miklós Tibivel a Rock Színházat, nekem meg jött a kérés, hogy menjek át a Hungáriába, mert disszidált a basszusgitáros Sipos Péter. Én elfogadtam a meghívást, mert éreztem, hogy itt valami vadonatúj dolog van készülőben. Nem is tévedtem.
– Könnyen ment a váltás?
– Nehéz, átmeneti időszakok tarkították a változást, tehát nem csak úgy egyszerűen, pikkpakk ment az egész, egyik napról a másikra. Részt vettem kis ideig a Rock Színház munkáiban is, csak nem igazán találtam meg benne a helyem, ezért is választottam inkább a Hungáriát. Örültem a felkérésnek.
– Milyen új zenei ars poeticával találkoztál itt?
– A Hungáriában az volt a célkitűzés, hogy adaptáljuk az ötvenes évek amerikai rock’n’roll életérzését a nyolcvanas évek Magyarországára. Itt az ötvenes évek sajnos nagyon másról szólt, teljesen kimaradt ez a forradalom. A nyolcvanas évek elején viszont egyfajta vintage rock’n’roll láz tombolt és minket beszippantott ez az atmoszféra. Totálisan új műfajt teremtettünk itthon, mert nem csupán a dalainkban, hanem a stílusunkban, színpadi látványban megkonstruáltuk a miliőt. Mindenki vállalt valamit, Szikora a Paul Anka féle lágyabb, dallamosabb, romantikusabb hangzásvilágot, Fenyő a Bill Haley, Chuck Berry, Elvis, satöbbi stílust, Dolly a női vonalat vitte, Wanda Jackson és társai nyomán, Fekete Gyula a gospelszerű Little Richard aspektust, én pedig a „Twistkirály” lettem.
– Megtaláltad alkotóközösség szintjén ugyanazt az energiát, amit a Generál-tagokkal?
– Persze! Teljesen más, de ugyanolyan jó volt együtt dolgozni velük. Fenyővel voltak először nagy beszélgetések, ezekből alakult ki a további alkotómunka. Voltak kételyeink, meg kérdéseink, hogy biztos-e ez? Ezt akarjuk-e mi? Bele merjünk-e egyáltalán vágni ebbe a bizonytalan útba? Fogják-e szeretni? Annyira egyfelé húztunk mindannyian, annyira tehetséges és elszánt volt mindenki, hogy ez az energia vitt rá minket a járatlan ösvényre. Bejött. A másik fontos és tagadhatatlan hajtóereje a Hungáriának – főleg az első időszakban – a siker volt, ami nagyon inspirált minket. A visszacsatolás – akárki is tagadná – nélkülözhetetlen még a legstabilabb, legacélosabb alkotónak is.
– A Dolly Roll aztán folytatta ezt a löketet.
– Kényes ügy volt a Hungária szétfoszlása, sokszor elmondta mindenki a maga szemszögéből, nem is akarom ezt részletezni újra, meg annyi minden történt már azóta, összeállás, közös bulik, satöbbi. A lényeg, hogy aki egy teljesen új zenekart épít, az a nulláról indul. Hiába ismertek a zenészek vagy van nevük, renoméjuk, megint az elejéről kell felépíteni az egész profilt. Ennek ellenére a Dolly Roll hamar megindult, kaptunk lehetőséget az érvényesülésre, készítettük az első nagylemezt is, ami bombasztikus példányszámban fogyott.
– Erdőshöz milyen viszonyod volt ekkoriban?
– Akkoriban a jogdíjakból elég erősen meg lehetett élni. Akinek nem volt jogdíja, az szétesett, felbomlott. Amikor a Dolly Roll miatt felkerestük őt, hogy segítsen, az nagyon tetszett neki, kifejezetten hízelgő volt számára, de rögtön le is fektette nekem a tényeket, hogy rendben, szabad utat kapunk, de első az Éva (a Neotonból, akivel ugye élettársi viszonyban is állt). Második Zoltán Erika (akinek Pásztor csinálta szintén neotonos háttérrel az albumát éppen), így mi lettünk a harmadikok. Kijelentette, ha vállaljuk ezt a sort, akkor segítségünkre lesz az új lemez kapcsán. Volt egy mondat, amelyet gyakran elsütött nekem: „Novai maga nekem soha nem mondott nemet, de még soha nem csinálta azt, amit én akartam.” Egymillió példányban fogytak a Dolly Rollok, hatalmas bevételek voltak, így nem feltétlen ellenkezett Erdős. Muszáj volt elviselni minket.
– Hogy köszöntött rád az elvtársi éra után a vadkapitalista zóna?
– A ’90-es évek elején nagy divat volt ez az „utolsó koncert”. Nemzedékünk zenekarainak nagy része megcsinálta a maga utolsó koncertjét – ami, hát a mából nézve már tudjuk, hogy közel sem az utolsó volt, de akkor mindenki vagy belefáradt, vagy irányt váltott és zárást akart. Mi Hungáriaként sokáig nem játszottunk együtt a feloszlás óta.
1995 körül kezdett lecsengni „az utolsó koncert”-láz, aztán akkor kapcsoltunk mi, hogy valamit csak kellene nekünk is robbantani. Sok nagy cég ostromolt minket, hogy csináljunk a Népstadionban Hungária koncertet. Elkezdtünk komolyan gondolkozni a Fenyővel, hogy mi inkább egy „come back” koncertet hozzunk össze.
Hosszas beszélgetések után úgy döntöttünk, hogy szerződést kötünk egy céggel, amely finanszírozza a bulit. Itt jön be ez a vadkapitalista vonal, mert óriási rizikó faktorral szerződtünk. Olyanok voltak, hogy, ha valaki nem csinálja meg ezt, vagy azt, meglóg, ilyenek, akkor bizony elviszik a lakását, a házát, minden értékét… Nagy felelősséget vállalt mindenki, a zenészek és az üzleti emberek egyaránt. Muszáj volt anyagi biztosítást kötni. Hatalmas siker lett a koncert, százezer embernél is több résztvevővel. Óriási siker.
– Ez hozta meg a Hotel Menthol musical ötletét is? Óriási díszlet- és látványvilággal operált ez az előadás.
– Így van. A koncert után megkeresett minket Korcsmáros György és a Böhm György, és felvetették nekünk, hogy készítsünk egy musicalt Hungária dalokból. Rendkívül megtisztelőnek éreztük ezt, ugyanakkor új terepen való bemutatkozási lehetőségnek. Hatalmas sikere lett ennek a dramatizált színházi előadásnak, imádták az emberek.
– Folyamatosan figyeled a fiatalabb zenei generációkat, Marót Vikivel pedig hosszú ideje dolgozol együtt.
– Mivel én motor vagyok, nekem mindig szükségem van olyan előadóra, aki érdekes, akinek különleges személyisége van. Vikinek nem csupán a hangja csodálatos, hanem a karizmája, stílusa, mosolygós egyénisége is. Annyira szüksége van a mai napig – pláne ma – az embereknek a néhány perc pozitív energiára, a stresszből való feloldásra és kikapcsolódásra, amit Viki tud nyújtani, hogy hihetetlen. Állítom, hogy Viki jobb, mint a vitamin! Ezért is csináljuk – immár tizenhat éve… Éppen mostanában kapott egy levelet valakitől, hogy nem kell szednie antidepresszánst, mert hallgat minket, eljön a koncertjeinkre és ez bőven elég. Mindig izgalmas, ha különböző generációk találkoznak zeneileg – kellő nyitottsággal persze – , mert mindenki bedobja a maga princípiumát és ettől jó.
– Hogy állsz a barátkozáshoz, haverozáshoz a szakmabeliekkel?
– Az, hogy a zenészek egymás között sztorizgatnak, piálgatnak meg bandázgatnak, az csak azért van, mert az életmód meg a látásmód bizonyos dolgokban hasonló. Sok a közös téma, lemezfelvétel, bulik, zeneszerzés és hasonlók. Viszont, ha üzleti viszonyba kerülnek, akkor élet-halál harc folyik, egy kanál vízben kinyírnák egymást.
A művészvilágban mindenkinek a saját projektje a legjobb. Minden más rossz. Amit te csinálsz, ami a te gondolatod és a koncepciód, az a legjobb, a többi le van ejtve. Amikor látod itt-ott társasági helyen, médiában, hogy ölelgetik egymást, legjobb barátok, azért az nem úgy van, az csak a látszat. De ez teljesen normális is, mert konkurens viszonyban vannak. De ezt nem fogják sokan bevallani, ezt hidd el. Olyan sokszor van az, hogy szemtől szemben annyira aranyosak, cukik, aztán elfordulnak és totálisan ellenkező módon viselkednek.
– Ezt kevesen merik ilyen bátran, őszintén kinyilatkoztatni.
A frankót mondom, mitől féljek? Minek púderezzek? Ez a szakma velejárója. És, még egy dolog. A zenészek mindig sírnak. Akkor is, ha sok a buli, akkor is, ha kevés, vagy nincs. 1968-ban, amikor a villamoson összefutottam Rédey Gábor basszusgitárossal, aki akkoriban a Metro együttes tagja volt, és megkérdezte tőlem, hogy mit csinálok. Mondom zenélek. Azt mondta: Jézusom! Mi a baj ezzel, kérdeztem. Hát a zenéből nem lehet megélni, jelentette ki komolyan. Mondom, de hát én ezt szeretem, hátha egyszer keresek majd belőle. Hiszek abban, hogy, ha valaki szereti azt, amit csinál és tiszta szívből tolja, őszintén, elhivatottan, akkor az be fog érni.
– Hiszel a sorsszerűségben is?
– Hiszek. Csak a hit mellett dolgozni is kell kőkeményen, kitartóan. Marót Vikiéknek és a fiamnak is ezt mondom, hogy állandóan dolgozzatok, mindig csináljatok újat, fejlesszetek, segítsétek egymást. Ez az alapja a sikeres zenei pályának.
