Nagyszabású időszaki kiállítás nyílt a Magyar Zene Házában, amely számos kísérőprogram keretében a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbított idővel, egészen novemberig látogatható. Múltidézések és aktualitások, kitekintések és betekintések, hangulati elemek, egydimenzió kontra fragmentáltság. A két kurátorral, Jávorszky Béla Szilárddal és Horn Mártonnal beszélgettünk.
– In medias res egy nagy, füstölő, „hangot adó” vörös csillag tűnik fel a kiállítás exponálásánál. Emellett sok-sok tárgy, hangulatkép. Mi ennek a koncepciója?
Jávorszky Béla Szilárd: A vörös csillaggal leginkább azt próbáljuk érzékeltetni és jelezni, hogy milyen nagy befolyással és hatással bírt ez a jelkép az ’50-es évektől kezdve a ’80-as évekig a könnyűzenei szférára, azaz arra a korszakra, amelyet ez a tárlat bemutat, illetve a gőz, amit kienged magából, arra utal, hogy a rock’n’roll zenéje egyfajta szelepet is jelentett a korszakban. Az első terem, amelyben ezek az imént említett tárgyak, fotók láthatók, tulajdonképpen egyfajta hangulati felvezetőként funkcionál. Megjelenik itt többek között az Uránia melletti Erzsike presszó vagy a szocialista világ egy-egy fontos, jelképes eleme, Röltex és társai. Látható továbbá egy úgynevezett „kitekintés”, ami egy fontos eleme végig a kiállításnak.
– Mit jelent ez a kitekintés és mi a szerepe?
B. Sz.: Az, hogy mi zajlik mindeközben a vasfüggönyön kívül, többek között Amerikában. Az első teremnél szerepel például Bill Haley, Elvis Presley, Chuck Berry, egy kultikus film, A vad Marlon Brando főszereplésével, és még sorolhatnám. Amikor ezek dübörögtek odakint, itt éppen nagyjából a tankok vonultak Budapest utcáin ’56-ban. Fontosnak tartottuk, hogy párhuzamosan mutassuk meg a két dimenziót, a nemzetközi és a hazai színteret. Az itthoni, nyomasztó légkörhöz tartozik például egy budapesti kép is, ami asszociatív módon analóg az Illés Az utcán című dalával. De feltűnik itt egy furcsa, sejtelmes alak is az ablakban, aki időnként kinéz, fotóz, írogat…
– Ezután a hangulati zóna után van esetleg egy fontos évszám, amikortól igazán „indul” ennek a kiállításnak a narratívája?
B. Sz.: Igen. A swing és az esztrád zene világában mozgó Martiny együttes 1957-ben játszotta fel a Rock around the clock című dalt, ez az első hazai popzenei felvétel. A tárlat az 1957 és 1989 közötti időszakra reflektál. Ezt a periódust vastagon átitatta a politika, erősen centralizált éra volt: egy rádió, egy televízió, ha koncertezni, turnézni akart bárki, akkor csak az Országos Rendező Irodán (ORI-n) keresztül mehetett, vagy ha lemezt akart valaki, akkor az csak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat által valósulhatott meg. Ehhez jött még ugye a 3 T szimbolikája és szabálya, vagyis a támogatott, tűrt, tiltott művészet jelensége is. Nemzetközi karrier, kooperáció ugye pedig kizárt.
Horn Márton: Érdekes például ez az egész elszigeteltség-jelenség. Nyilván rettenetes lehetett megélni, hogy nem tudtak nemzetközi szinten annyira (vagy éppen egyáltalán nem) kibontakozni a zenekarok, előadók, de ennek az egésznek volt egy furcsa mellékhatása is, hiszen be sem jöhettek külföldi előadók és együttesek, így nem tarolta le a hazai piacot a nemzetközi hullám, és sokkal meghatározóbbak lehettek itthon a hazai zenekarok. Óriási figyelem összpontosult rájuk.
B. Sz.: A zenetörténet mellett a társadalomtörténeti kontextust árnyalja, hogy a médiumok hangsúlyosságát is kiemeljük a kiállításon. Ez az az időszak ugyanis, amikor tömegesen bekerült az otthonokba a zene különböző médiumok által: rádió, televízió, lemezjátszó, magnó, stb. Megmutatjuk, melyek voltak a legfontosabb tévéműsorok: Táncdalfesztivál, Egymillió fontos hangjegy, Pulzus, Zenebutik.
Rekonstruáltuk továbbá a 314 m-es lakihegyi adótornyot, amely az 1933-as átadásakor Európa legmagasabb építménye volt.
– Hogyan indult ennek a nagyszabású kiállításnak az ötlete?
H. M.: Már akkor tudtuk, hogy szeretnénk egy hazai könnyűzenével foglalkozó időszaki kiállítást létrehozni, amikor elkezdett kirajzolódni előttünk a Magyar Zene Háza és az állandó kiállítás ötlete. Az állandó tárlatunk magáról a zenéről, annak egyetemes történetéről szól, emellé fontosnak tartottuk, hogy kialakítsunk egy időszaki kiállító teret is. A Nekünk írták a dalt! ötlete öt évvel ezelőtt indult. Összehívtunk sok szakembert, kitaláltuk, melyek legyenek a legfontosabb témakörök, amik mentén felépítjük az egész koncepciót. Folyamatosan együtt dolgoztunk, forráskeresés, dramaturgia. Több filmrészlet is szerepel például a kiállításon, amelyek nélkül bizonyos zenekarokról például nem „léteznének” vagy nem maradtak volna fenn bizonyos dalok. Ilyen például a Kex a Szép lányok ne sírjatok vagy Pajor Tamás a Rocktérítővel.
– Van valamilyen célzott korcsoport?
H. M.: Nagyon tág a célcsoportunk a Házban is, ezért fontosnak tartottuk az élményközpontú megközelítést ezen a kiállításon is, leginkább a fiatalabb generációk megszólítása miatt. Az idősebbeknek azért külön érdekes, mert egyfajta „nosztalgiaélmény” eljönni és megnézni, mert átélték ezt a korszakot, a fiataloknak pedig azért, mert nem ismerik testközelből, de fel tudják fedezni, milyen nagy hatással van a mai napig a popzenére az elmúlt évtizedek zenei világa. Közönségtől, zenészektől egyaránt kaptunk már visszajelzéseket, amik pozitívak. Van egy emlékkönyvünk, ami már betelt, már a második is kezd szépen gyarapodni, szóval úgy tűnik, hogy szeretik az emberek. A Nekünk írták a dalt! általában teltházzal megy, amióta megnyílt. Tervek szerint novemberig látható, de ha ilyen nagy marad az érdeklődés, biztosan meghosszabbítjuk.
– Kicsit szubjektív hullámra evezve, mely zenekarok voltak meghatározók számotokra, amelyek rálendítettek titeket a pályára?
B. Sz.: ’65-ben születtem, tehát még megérintett ez az időszak, amiről most itt a tárlat keretében beszélünk, de nyilván a kapitalista felállásban már sokkal többet töltöttem el. A ’70-es évek végének és a ’80-as évek elejének zenei atmoszférája számomra meghatározó, azaz a hard rock korszak, elsősorban a P. Mobil. ’84-től jártam a Közgázra, egyetemista koromban már inkább az underground szelei vettek körül, és akkor az a világ húzott be nagyon. Sokat hallgattam „visszafelé” is, az LGT-re vagy az Illésre például így találtam rá. Az Omega már kevéssé mozgatott meg annyira, mint az imént említett két másik nagy és legendás zenekar. Space rockos hangzás, nekem ez nem annyira tűnt izgalmasnak.
H. M.: Én egy későbbi generációhoz tartozom, mint Béla, így hozzám az underground állt leginkább közel, és annak különböző leágazásai. Amikor fiatal voltam, ez az irányzat vett leginkább körül. Ehhez a stílushoz ugye nagyon erősen kapcsolódnak a társművészetek. Nem csupán arról volt szó ebben az esetben, hogy zenét hallgatunk, hanem hogy kiállításokkal, és performanszokkal is összekapcsolódtak ezek a koncertek. Nekem ez az az irány, amelyik meghatározó ebből a korszakból az életemben, olyan zenekarokkal, mint például a Balaton, az Európa Kiadó, a Neurotic, és még sorolhatnám. De persze a nagy zenekarok a mai napig is fontosak, mint például az LGT Bummm! albuma, amely már első hallásra is katartikus volt.
– Hogyan látjátok a kiállítás témájának továbbélését és öröklődését a kortárs színtéren?
B. Sz.: Követem, nézem a fiatalokat, például a Qualitons. ami egyébként szerepel is a tárlaton, bele lehet hallgatni. Van egy erős retró hullám a fiatalok és a kortársak körében, elöljáró ebben az Ivan and The Parazol. Szerintem ez egyfajta eszképizmus, vagyis menekülés a saját koruk konvencióiból. Vitáris Iván az egyik legnagyobb Omega-fan is, mint megtudtam, mindenféle relikviái vannak.
Egyszóval azt látom, van egyfajta visszavágyódás vagy legalábbis jelentős érdeklődés ebbe az irányba, ami ezeknek az értékeknek az örökítése miatt rendkívül fontos és pozitív.
Ugyanakkor talán kisebbfajta hiány, hogy jó, hogy játszanak és mennek ezután, de ritkábban alkotnak eredeti, általuk kialakított új stílust. Persze a befogadóközeg is redukáltabb. A rendszer egydimenziósságából fakadt régen, hogy tényleg létrejöhettek generációs slágerek, például a Gyöngyhajú lány. Egy csatorna volt, és mindenki hallotta vagy látta. Én hard rocker voltam, de amikor a televízióban ment a KFT Bábu vagy című száma, tutira megismertem, mint ahogy nagyjából mindenki. Ma ez nincs így, sokkal fragmentáltabb a struktúra, és ma sokkal jobban meg kell küzdeni még egy szubkultúra figyeleméért is.
H. M.: Szerintem mindig volt „reneszánsza” vagy hatása ennek a zenei kultúrának. Ami most leginkább meghatározó ebből az időszak világából – a retró tánczenei mellett – az talán a beat és a rock and roll. Ez leginkább azért lehet, mert a brit pop az utóbbi bő évtizedben meghatározta a zenei piacot. És hát hova nyúlnak vissza a mai zenekarok, nyilván, ahol a legpiacképesebbek, és ebben megtalálják a saját útjukat. Talán így kapcsolódnak a hazai nagyokhoz is.
