A Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! című kiállításához kapcsolódó portrésorozatban ezúttal Karácsony Jánossal merülünk különböző témák, világlátások és sztorik netovábbjába. Éles, határozott optikával látja a körülötte lévő világot, bátran kiáll véleménye mellett. Szentendre, családfakutatás, történelem, székely merítés, social online és showbiz’, és persze Ferm, Generál, Locomotiv GT.
– Sűrűek a napjaid, ahogyan a naptárad elnézem…
– Sok a teendő, de szeretem ezt, jól vagyok.
– Ennyi elfoglaltság mellett jut időd a tanításra? Ha jól tudom, a tíz évestől egészen az ötvenesekig terjed a tanítványaid korosztálya.
– Persze, bár moderálni kell a létszámot. Figyelek arra, hogy csak annyit vállaljak, amennyit teljes, maximális energiával és fókuszálással tudok vállalni. Volt olyan év, amikor harminc tanítványom is volt. Izgalmas számomra az is, hogyan találod el a figyelmét és az érdeklődését a különböző generációjú személyeknek. Szeretem csinálni egyébként.
– Hol vannak az órák? Egyéni, vagy csoportos workshop is megy esetleg?
– Itt a stúdióban. Egyéniek az órák, de volt olyan nyár, amikor tábort rendeztem két-három fős csoportnak.
– Milyen volt ez a nyári tábor?
– Próbáltam minél színesebben kialakítani a tematikát. Részemről nem csupán maga a zenélés, a gyakorlás, vagy az elmélet, hanem a gyakorlati oktatás is rendkívül fontos. Volt olyan foglalkozás, ahol szétszedtünk egy gitárt, majd összeraktunk. Ismerjék rendesen a hangszert, amin játszanak szerintem. Csináltunk ritmusképletet, vagy előfordult az is, hogy délelőtt csak ütőhangszereztünk, hogy bővítsük az instrumentális ismereteket is. Elhagyhatatlan, hogy bővítsük a spektrumot.
– Honnan ered ez a tudatosság és következetesség nálad?
– Talán már gyermekkoromban elvetődtek ennek a magjai. Nyolc évig klasszikus zenét tanultam. Az LGT passzus idején nagyon sok ideig lemezt készítettem, mint zenei rendező, hangmérnök. Komár, Zorán, Katona, Kern, Presser, színházi lemezek, Napoleon Boulevard.
Ez a két feladatkör több dimenziós koncentrációt, korrektséget és következetességet igényel. Ez lehet talán a legjobb előélete a tanításnak. Véleményem szerint, aki jó zenei rendező, vagy hangmérnök, abból nagy eséllyel jó tanár lesz, mert fókuszáltan képes reflektálni egy bizonyos metódusra.
– Mióta élsz Szentendrén?
– Most már több, mint 30 éve. Andreával, a feleségemmel közös elhatározás alapján költöztünk ide. Egyébként a ’80-as években volt egyfajta „kirajzási hullám”, értelmiségiek, művészek, zenészek települtek ki az agglomerációba.
– Számodra mi volt a legfontosabb változás ennek a „mini emigrációnak” hatására?
– Embert és barátságot próbáló még ez a csekély nyolc kilométer is. Teljesen más az, amikor bent vagy a város sűrűjében, nyakra-főre buli, bandázás. Bizony éles váltás lett ez az új, itteni életmód. Nyugodtabb, letisztultabb, kiegyensúlyozottabb. Új fejezet az életben: házasság és család.
– Mi volt a motivációja ennek a városból, zajból való kimenekülésnek?
– Ki akartam szakadni a budapesti mozgástérből, meg akartam próbálni milyen egy kicsit nyugalmasabb környezetben élni. Néhány csodás, csendes évünk következett, ami rendkívül jót tett a házasságomnak. Kiestem abból az életmódból, amelyben részem volt nagyon sokáig. A zaklatottságból, a felpörgetettségből egy harmonikusabb, humánusabb periódus jött.
– Köztudottan fontos számodra a család, több erre vonatkozó megnyilvánulásod volt az elmúlt időben.
– Az életközösség és a gyermekvállalás nagy kihívás, s óriási változást hoz az ember életébe. Elmélyült, őszinte családi kapcsolatot ápoltunk. Nem is volt tele velem szerencsére a bulvár! Mert minek van hírértéke? Elvált, berúgott, megmérgezte, meghalt, szenzációhajhászás, botrány – ennek nem voltunk a részesei. A „szereti, együtt van” címszónak nincs hírértéke. Hiszek az egészséges családi létben, ami nem fedi azt, hogy mindig minden makulátlan és problémamentes, hiszen emberek vagyunk, de törekedni kell az érték- és tartalomépítésre, az élet által dobott feladatok közös megoldására.
– Lecsendesedtél a korai szentendrei időszakban az alkotás szempontjából?
– Teljesen mértékben. Tudatosan állítottam le a munkát, de ez a normális. Hálás vagyok az életnek, hogy a maga teljességében tudtam megélni ezt a korszakot. Féléletű lennék, ha a korai házas évek nyugalma, majd a gyermeknevelés kimaradt volna…
– Ha már a családnál tartunk, ha jól tudom, székely származású vagy.
Budapesten születtem, de a rokonságom egy része marosvásárhelyi a másik része a Székelyudvarhely melletti régióból származik. Anyai nagyapám a teljes rokonságát áthozta még a bécsi döntés idején. Mindenki székely, de itt telepedtek le, itt éltek tovább. A másik ágat tekintve, édesapám fogságba esett a háború idején, majd nem élt azzal a jogával, hogy visszamenjen Erdélybe, itt maradt ő is Budapesten.
– Érzel magadban egyfajta kettősséget emiatt?
– Nagyon izgalmas a kérdés, mert itt nőttem fel, itt szocializálódtam, itt vagyok itthon, de érzelmileg, lelkületileg mélyen abszolút székelynek vallom magam, onnan származom, bennem élnek ezek az ősi gyökerek.
– Tartottátok a hagyományokat vagy akár vissza is jártak Erdélybe?
– Egészen nyolcadik évfolyamos koromig minden évben voltunk Erdélyben. A ’60-as évek közepétől kezdett ritkulni a látogatás, mert elhunytak a rokonok, akikhez jártunk, de például a Generállal és az LGT-vel, de az Abrakazabrával is többször felléptem ott később.
– Milyen jellegű zenei, vagy kulturális hatások értek az erdélyi utazások alkalmával, amelyek élénkek benned ma is?
– Például a táncház ott nem mozgalom volt, hanem a mindennapok része, élő tradíció, életforma! Hatalmas különbség. Vagy amikor elcsíptem egy-egy nénit énekelni, csak úgy udvarokból, az utcán. Különleges volt az is, hogy minden évszak meghozta azt a tevékenységi kört, amit az emberek együtt csináltak, így együtt töltődtek fel. A len tilolása, a kukorica hántása, a templomszolgálat. Összefogás, erő, energia jellemző ezekre az eseményekre, nem beszélve a hatalmas értékéről. Ezek természetesek voltak, nem mesterségesek. A közösség megtartása magától értetődő volt!
– Hiszel abban, hogy az ottani tapasztalatok, impressziók kihathatnak a közösséghez való viszonyodhoz? Értem ez alatt a családot és a munkát egyaránt.
– Nem tudom. Bennem mindig is megvolt és van a mai napig a vágy az egészséges kapcsolatokra. Nekem még közel volt az a kor, amikor szegénység volt, háború, amikor elment egy gyerek vagy az apa a harctérre és ott maradt, de a családnak funkcionálni kellett tovább, mert muszáj volt. Boldog békeidők? Hol? Szerintem csak bizonyos nagyvárosokban, urbanizált régiókban és főként az utókor illúzióiban létező fogalom!
– Léptünk néhányat…
– De csaponghatunk, mert ugyanígy „az átkos”, nem? Ki tudja letenni a nagy esküt, hogy az a kor csak és kizárólag szürke és iszonyú volt? Azért a „gulyáskommunizmus” vagy a „legvidámabb barakk” fogalmakban van egy kis tragikomikus aspektus is! Az átmenetek a magyar történelemben jócskán megvannak.
Szerintem nem lehet semmi fekete-fehér, vagy csak ilyen, csak olyan! Mindig minden korra érdemes több szemszögből ránézni, mert annál izgalmasabb, rétegzettebb az értelmezés és rájön az ember, hogy a dolgok nem kizárólagosak…
– Benne vagyunk a sűrűjében!
– A magyar történelem és társadalom a folyamatos változások és alakulások szériája, főleg az első világháború után. Óriási, éles átformálódások, társadalmi mozgások, kiélezett szituációk sora. El tudok lavírozni a korszakokban, nagyon érdekel a történelem. A római birodalom a kedvencem, és az azzal párhuzamosan formálódó magyarság története.
– Hogyan él bővebben a múlt, a történelem James-értelmezésben?
– Kamaszkoromban például a családfánkat kutattam. Eljártam Erdélybe, leveleztem egy parókiával is. Felnőtt koromban, főként az utóbbi időben a téli uborkaszezont általában arra is felhasználom, hogy átfussak egy korszakot. Nyilván időhiányában nem tudok egészen elmélyedni benne, de olvasok, vagy megnézek egy történelmi ismeretterjesztő filmet. Nem csupán a korszak, hanem akár a fogalmak, a különböző szegmensek is érdekelnek, például vallásszabadság, a bethleni időszak, a Thökölyek, a Partium és a Felvidék kérdésköre. Szociológiai szinten az uralkodó osztály bűnös élete és szemlélete, a feudalizmus feneketlen részvétele, posványa az, amely odavezetett ahová vezetett a huszadik század elején… Ezek engem roppantul érdekelnek ezek. Az ehhez kapcsolódó anyag rendkívül gazdag az interneten. Az, hogy New Yorktól Sidneyig fel vannak rakva a magyarokra vonatkozó egyetemi tanulmányok, esszék az óriási dolog. Levéltári anyagok szabadon megszerezhetők, hozzáférhetők. Sok történelemmel foglalkozó könyvem is van.
– Ha már történelem, te hogy is lettél James?
Általános iskola első vagy második osztályos lehettem, amikor elmentünk moziba a családdal. Egy cowboy filmet néztünk, a címére már nem emlékszem. A vásznon volt egy srác, akit Jamesnek hívtak, és állítólag hasonlított rám. Kijöttünk a moziból, és a nagybátyám rám akasztotta a James nevet (ejtsd James, ahogyan a feliraton is szerepelt).
– És hogyan jött az Indián?
Az csupán az Adamis-féle szövegből. Nem tudom, talán a fizimiskám miatt, de ezt nem annyira használom.
– Mi ugrik be a Ferm együttesről, az „induló zenekarról”?
Fél-amatőr, dobbantó zenekar volt, jó bulikat csináltunk, rengeteget fejlődtem, gyakoroltam általa, hiszen rengeteg számot meg kellett tanulni a fellépésekre.’68 telétől voltam benne, mint énekes és gitáros.
– Figyelted a zenei forradalmat, jártál az idősebbek bulijaira?
– Abszolút, viszont én nem a klasszik Illés–Metro–Omega hármasra, inkább Radicsra, Máté Péter együttesére, Demjénre, Atlaszra. Az Ifipark is játszott persze, meg voltam azért Illés koncerten, Szörényi Levente énekhangját kifejezetten tiszteltem és szerettem. Ebben az időben nem volt nehéz nem benne élni az új zenében, hiszen minden sarkon, kultúrházban, klubban zenekarok voltak. Új impulzusokat, kifejezés és szórakozásformákat kerestünk, eltérőt a minket megelőző generációkétól.
– Neked a zenélés a szüleid részéről a tűrt, a tiltott, vagy a támogatott kategóriában szerepelt?
– Érdekes, mert a szüleim támogatták a zenei pályámat, tehát nem volt ez a klasszik tiltólistás dolog nálunk. Zenei gimibe jelentkeztem, artista képzőbe (ahová egyébként Somló és Charlie is járt), de egyik helyre sem vettek fel. Ezek után kitanultam egy eszközkészítő- és esztergályos szakmát három év alatt, de ez az időszak rádöbbentett arra, hogy nem akarok sem esztergályos sem szerszámkészítő lenni, sőt, egyáltalán nem akarok gyárban, tömegben dolgozni. Eljártam táncolni, megnövesztettem a hajam, egyre jobban vonzott a beat zene, a rock, a zenélés. Tudtam, hogy ezen a vonalon megyek tovább, ez lesz az életem.
– A Kövér a nap című Generál nóta klipje a Keletinél meghirdetett forgatás volt?
– Igen. Erre nem sokkal a Ki mit tud?-os győzelmünk után került sor, abban az időben, amikor megkaptuk a lehetőséget az első nagylemezünk elkészítésére is. Jó kis forgatás volt, nagyon sokan eljöttek, ahogyan az látható is.
– Rosszul érintette a Generál tagjait, amikor távoztál a zenekarból?
– Nehezteltek rám, de harag annyira azért nem volt, megértették, meg kellett, hogy értsék és véleményem szerint a kiválásom abszolút termékeny hatással volt rájuk. Az egész zenész szakmát hidegzuhanyként érte, amikor Barta Tamás kint maradt Amerikában.
– Milyen érzésekkel léptál át a Locomotiv GT-be?
– Senki nem tudott volna ellenállni az LGT meghívásának, el kellett, hogy menjek! Óriási kihívás és feladat állt előttem. Kemény volt beszállni akkor, mert a Barta eset után bevonták az útlevelüket, elillant a feléjük irányuló bizalom a vezetés részéről.
Meg kellett küzdenem a kissé letargikus közhangulattal, de a kemény munka, az egymásba vetett hit és bizalom évek munkája alatt ismét meghozta a külföldi, nyugati lehetőségeket.
Gyakran hitték azt akkoriban a rajongók és a riporterek, hogy azért játszunk bizonyos dalokat, mert ezeket szeretjük – holott ez egy reklám volt, a felsőbb vezetés kérésére. Amit felkapott a rádió, azt kellett tolni a koncerteken is, mert azt ismerte a közönség. Hiába mentünk el lemezturnéra, egy idő után a nagy bulikon azokat a nótákat kellett nyomni, amelyeket a közönség ismert, amelyek a rádióban, a televízióban repertoáron voltak.
– Hogy érzed az LGT-nél a közönségsiker és progresszivitás harmóniáját? A hazai könnyűzenében kivételes ez a kettősség.
– Nekünk szerencsénk volt, mert összhangban voltunk, úgy tudtunk működni, hogy egyensúlyt tartsunk a nagy közönség és az igényes, már-már intellektuális zene közt. Nem szubkulturális progresszív rock, vagy túl intellektuális zene a miénk, de slágerrevüvé sem alakultunk. Ez ritka és különleges a magyar könnyűzenében a mai napig.
Nagyon fontos, hogy tisztelni kell a közönséget és nem lehet öncélúvá válni, ugyanakkor, rejtetten kell formálni, fejlődni, továbbmutatni, és mindig csempészni a megszokottól eltérő elemeket a zenébe, mert ettől lesz más, merész. Akkor tudsz kortalan lenni, ha bátran meghaladod a megszokott utakat a zenében.
– A „háttérországban” volt egyébként valamilyen kavarás? Egy ilyen sikeres zenekar jó üzleti fogás is lehet…?
– Persze. A hatalom azért rendesen kihasznált minket. Felfedezték, hogy mekkora biznisz van a rockzenében és minimális befektetéssel óriásit lehet kaszálni. Ebből lehetett aztán építtetni székházat, venni munkásőr bakancsot, laktanyákat.
– Mi újság a kortárs zenei fronton a te véleményed szerint?
– Nagyon begyűrűzött a zene egyetemesen. A mai átlagember nem tud különbséget tenni nívóban szerintem, és ez a legnagyobb probléma. Buszon, liftben, bevásárlóközpontban, reklámokban mindenhol zene van, ömlik! Nincs idő, lehetőség a szelektálásra, az elmélyedésre, türelmük sincs az igényes szórakozásra. Nyilván van a fiatalok közt egy réteg, amely a szülők hatására igényt tart nívósabb zenei programra, de azért a nagy massza nem ez. Nincs idő értékrendet felállítani. Begolyózol, mindenhol árad minden, türelmetlenség, igénytelenség, hajtás.
– Elvesztettük az értékrendet?
– Olyan vagyok én is, meg te is, mint a cipő, amit valaki feltesz egy használt cuccokat eladó oldalra, és amit aztán átgörgetsz az ujjaddal – ez ijesztő! Torz megvalósulása lett az általam egykor nagyon tisztelt, becsült és példaértékűnek tartott nyugati társadalomnak. Egyformára van állítva minden, masszásítás megy, veszélyes értékválság van.
– Hogy állsz a közösségi médiával?
– Nagyon sokáig tiltakoztam ellene, de belementem, mert beláttam, hogy bizonyos mértékben van értelme és hasznos is lehet, csak tudatosan kell használni. Itt a kulcs: te légy a használója és ne fordítva, ne ő használjon téged! A virtuális valóságban könnyen azt hiheti az ember, hogy egy szinten van bárkivel, vagy csodálatosnak leplezheti magát, holott ez nem igaz, ez egy csapda.
– Mi az, amiben hiszel?
– Abban, hogy te magad csinálod a sorsod. Saját magad vagy az egyetlen, akire számíthatsz minden körülmények között, ezért érdemes ápolni és tölteni a tartalékaidat. Irányítani kell az életünket, meg kell tennünk fontos lépéseket, és akkor nagy baj nem lehet. Tedd meg, amit meg kell tenned, és ha eközben az arany középúton haladsz, nyitottan alázattal, akkor teljesülnek a vágyaid és beérnek a motivációid.
