„Szomorú zene” kontra könnyűzene, „rakás sütemény”, „a húszezres csárda”, LGT, Gondolj rám, asszimiláció és lengyel turné, all around dobolás, és a többi. Rendkívüli elhivatottság, éleslátás, tudatos jelenlét, kortárs tendenciák. Optikaállítás a rendkívül nyitott szellemiségű, remek humorral megáldott Solti Jánossal.
– Hogyan ütött be nálad a zene?
– Az igényes, jó muzsika már családban is körülvett. Noha nem volt professzionális zenész nálunk, mindig remek minőségű zenét hallottam otthon gyermekként. Zenei óvodába jártam, utána pedig zenei általános iskolába. Folyamatosan körülöttem volt a muzsika. Emlékszem, a rádióban nagyon sokszor játszották például a János vitéz című daljátékot, és azt rendkívül szerettem. Sárdy János volt az énekes, csoda klassz volt. A mamám mindig csinált egy rakás süteményt nekem ilyenkor, leültem a rádió elé és hallgattam. Sportoltam is, atletizáltam, de mindig zene érdekelt igazán, folyamatosan hatott rám, így magától értetődő volt az utam is. Benne éltem.
– Milyen típusú zenére emlékszel gyermekkorából, ami sokat ment otthon?
– Szomorú zenére.
– Ez mit jelent?
– Mások komolyzenének hívják. Én nem hívom így, mert azzal a saját műfajomat degradálnám. Arra, amit én csinálok, azt szokták mondani, hogy könnyűzene. Hát, ha ez olyan könnyű, akkor tessék jönni és csinálni!
– Hegedültél hét évig a zenei általános alatt. Hogy pártoltál át a dobhoz?
– A hegedű számomra borzalmasan nehéz hangszer és iszonyatos mennyiségű gyakorlás kell hozzá. Nem kötöttünk elmélyült barátságot az évek alatt. A társaság ahová jártam kiskamaszként – az utcán valamelyik sarokra, ahogy az ment annak idején – a srácok nagy része már zenekarozott, játszott valahol. Persze ezek még csak „játékzenekarok” voltak, kicsik voltunk. Én valahogy éreztem a dobot, rákaptam – belekerültem általa a jóba! Ez akkor még abszolút komolytalan volt, körülbelül úgy nézett ki, hogy pénzben fociztunk, és abból vettünk cuccot. Nekem szerencsém volt, mert jól fociztam.
– Hogy viszonyultak a szüleid a zenész léthez?
– Már javában zenész voltam, bőven a Locomotiv csúcsain, amikor a mamám megkérdezte tőlem, hogy mondd, János, mikor hagyod már abba ezt a hülyeséget? A válaszra nem emlékszem. (Nevet)
– Melyik zenekarban kezdtél?
– Iskolai zenekarban, de ezt hamar betiltották, mert túlságosan vadak és hangosak voltunk. Mi már akkor játszottunk saját szerzeményeket is, a billentyűsnek voltak saját dolgai, ötletei. Valahogy az ember aztán óhatatlanul is az avantgárd, underground irányokba fordult ebben az időben, annyira jöttek mindenhonnan az új hullámok a művészetek terén. Én is beúsztam. Ezek után persze jöttek formációk még, gyakorolni, trenírozni kell, megmászni a szamárlétrát, az csak manapság van úgy a tehetségkutatók miatt, hogy rögtön a semmiből szupersztárok leszünk mindenféle releváns és biztos előzmény nélkül. Fontos, hogy megmérettetések, alapzat legyen minden karrier előtt.
– Majd erre is térünk, hogy hogyan látod ezt a showbizniszes, „celebes” ipart.
– Én már most elmondom neked! Azt gondolom, hogy nagyon nehéz lesz annak a szárnya repülés közben – bárhogy is nem látszik majd – akkor, ha nem járja végig a szakma alapvető és kihagyhatatlan lépcsőfokait. Ha valaki egyből, rapid módon sztár lesz, akkor valószínűleg elképzelése nincs arról, hogy mi zajlik a világban, milyen erők és érdekek mozgatják és vezérlik az őket menedzselőket, és mit kell csinálni ennek tükrében a szakmában, hogyan kell viszonyulni a hírnévhez és az ezzel járó dolgokhoz. Szerintem idő kell ahhoz, hogy az ember megtanuljon zenekarban játszani, vagy azt, hogyan kell a stúdióban létezni, dolgozni, kihasználni ügyesen az ott nyújtott lehetőségeket. Hogyan működik a rádiós, kiadós szisztéma és a producerek, akár a szakírók világa. Ezeket látni kell és nem bábként teljes mindenünkkel kiszolgáltatni magukat.
– Ha itt tartunk, mit gondolsz a fiatalokról? Közvetlen a kapcsolatod néhánnyal, hiszen tanítasz.
– Nagyon nehéz a gyerekek élete. Egyszer fent-egyszer lent, és ez persze nálunk is volt, de nem ennyire élesen, durván. Ez a piaci struktúra miatt lehet. Először is azt veszem észre – miután tanítok is és sokat beszélgetek a tanítványokkal – hogy nagyon sok hiénával vannak körülvéve. A másik az, hogy azt nem tudom megítélni, hogy most mennyi zenekar is van, mert régen is ez volt: minden utcasarkon egy zenekar. Akkoriban viszont fontosabb volt az élmény, az örömzenélés, egymás megismerése, most szerintem erősebb a hírnév és népszerűség csábító jelenléte.
– Mi az a fontos tartalom, amit feltétlen átadsz a tanítványoknak az elméleti, gyakorlati oktatáson belül?
– Fontos, hogy a kötelező princípiumokon kívül valamilyen többletet, pluszt, inspirációt is adjak. Aktív kapcsolatban állok velük, sokat beszélgetünk az együtteseikről, zenei elképzeléseikről, terveikről. Érdekes látni például, hogy manapság inkább a szóló és a pop cél, ambíció a több, és nem a zenekari. Van egy dolog, amiről nem a gyerekekkel, hanem Tátrai Tibusz barátommal szoktunk dumálni. Szép dolog a zenekar, de mindegyiknek előbb-utóbb vége lesz. És azt tudni kell, hogy mi, magányos farkasok vagyunk. Hiába vagyunk együttesben egy ideig, alapvetően mi saját magunkért felelünk, egyedül kell boldogulnunk. Mi felelünk a saját karrierünkért, tudásunkért, az egész pályánkért. Sajnos eljön egy olyan nem várt pillanat mindenkinél, amikor nincs tovább együttes, közös felelősség, hanem szólistaként mész tovább. Szép dolog a zenekar, de mindenki egyedül is van egy kicsit.
– Gyermekeid között van zenész?
– Egyelőre sikeresen lebeszéltem őket a zenész létről. Ez egy nagyon nehéz pálya, bizonytalan. Ha az ember nincs benne a legjobbak között, akkor harmincéves korára körülbelül ott áll úgy, hogy nem tud csinálni semmit. És akkor mi lesz? Elbújhat az új élettel már annyi idősen. Kezdhet tanulni valami mást, de akkor az már egyáltalán nem olyan lesz, mintha húsz évesen, maximális, teljes energia befektetéssel kezdené.
– Őrülten elhivatottnak kell lenni akkor ebből kifolyólag?
– Remek dolog, ha az ember fenn áll a színpadon és rengetegen rajongnak érte, plusz oltári sikere van. Igen, de amikor én rákaptam a dobra, napi nyolc-tíz órát gyakoroltam, mert muszáj volt, csak így fejlődsz és jutsz el magaslatokra. Ez viszont sok lemondással, áldozattal jár. Gyakorlatilag más fiúk, amikor mentek a lányok után, vagy moziba, akkor én ültem otthon és gyakoroltam. Nem tudsz kikapcsolni, ebben kell élni és nem hagyhatod, hogy beivódjon a nagyvilág, mert akkor kikerülsz az ütemből és elillan a koncentrációd. Ha ezt az elszántságot nem látom egyik gyerekemen sem, hogy ilyen szinten fanatikussá váljon a hivatását tekintve, akkor lebeszélem, mert ezt csak így és sehogy máshogy nem lehet csinálni.
És még egy dolog ehhez kapcsolódva. A siker, a taps meg az őrjöngés az marha klassz, de nem ennek kell lennie a célnak. Az legyen a cél, hogy a gyakorlásban leld az örömöd – itt van a kutya elásva! Állítom, hogy csak azok tudnak igazán mélyreható, hosszantartó, kortalan sikernek örvendeni, akik a zenében élnek és nem a csillogás, hírnév csalóka bűvkörében. Szenvedélyednek kell lennie! Mert akkor nem áldozatként éled meg a csúnyán fogalmazva lemondásokat. Annál nincs jobb dolog a világon, amikor a szenvedély, a hivatás és a kenyérkeresés egybeforr. Kerek az élet.
– Milyen ösvények előzték meg nálad a Locomotiv GT-s korszakot?
– Játszottam a Stop nevű együttesben, ahol a menedzser azzal szélhámoskodott, hogy mi vagyunk a Non-Stop együttes. Odamentünk egy koncertre és látták, hogy ez bizony nem a Non-Stop. „Kérem, de hát ez nem a Non-Stop!” – mi meg már ott voltunk teljes felszerelésben. Lejátszottuk a koncertet, nem volt mese. Ez a rafkós akció sokszor ment, többször léptünk fel így. Az énekesnek kényes volt a hangja szegénynek, úgy itta a mézet, mint mi a vörösbort. Na, jó! Vizet. Most alkotmánybíró, csak zárójelben jegyzem meg. Ezután játszottam a Non-Stopban is. Volt egyébként ezeket megelőzve egy menő avantgárd zenekarom is tizennyolc éves koromban, ez volt a Theatrum. Innen mindenkiből kiváló zenész lett szerte a világban.
– Volt egy Generál-időszak is, ugye?
– Igen, pontosan. Ez már viszont az újragondolt Generál volt, a Charlie- és Tátrai-korszak, funkos, teljesen más iránnyal, mint előtte. Ez a zenekar volt a magyar rock szakma aranybányája szerintem, ezt mindig szétcsapták, mindig belenyúltak! Révész elment a Piramisba, Karácsony elment a Locomotivba, ahová egy év múlva én is. Várkonyi Matyi megalapította a Rock Színházat, Tátrai szintén átpártolt máshová, Novai elment a Hungáriába. Kellett egy jó zenész? Akkor megnézték a Generált!
Egyébként brutális sikereink voltak külföldön, húszezres csárdában játszottunk, nem kis klubokban. Hitler abban a csarnokban csinálta néhány évtizeddel előttünk a birodalmi gyűléseit, nem kis létszámmal. Nagyon menők voltunk, de Magyarországon valahogy nem akart annyira futni a szekér, kint sokkal sikeresebbek, szeretettebbek voltunk, mint itthon. Itt a régi Generálhoz volt szokva a rajongó tábor, a vokálos, slágeresebbhez. Szokatlan volt az új tematika, friss hangzással, harmóniákkal. Toporogtunk.
– Hogy mentél át az LGT-be?
– Egyszer csináltunk egy három napos tévéfelvételt, jöttek-mentek a zenekarok és az egyik nap a Locomotiv technikusa elkérte a dobszerelést. Én meg gondoltam, minek ezeknek felszerelés, nincs is dobosuk. Ide tartozik, hogy a feleségemmel mentünk volna Egyiptomba, én meg mondtam, hogy figyelj én mégsem megyek, mert szerintem engem most el fog vinni az LGT.
Másnap elmentem megnézni mit csinálnak a dobommal, hasonlók. Állok ott a forgatási szünetben és odajön Somló Tomi, és azt mondja, „A Generálban úgyis két dobos van, nekünk meg egy sincs, gyere el hozzánk, nekik még mindig marad egy.” Mondtam, jól van. Jött a Pici, mondta neki a Somló, hogy itt az új dobos, ő meg nézett, mert a Somló részéről ez egy partizánakció volt. Ez ’77 február. Egyiptom helyett LGT lett.
– Milyen volt az első periódus? Könnyen asszimilálódtál?
– Mondta a Pici, hogy „Figyelj, egy hónap múlva megyünk Lengyelországba egy hónapos turnéra, a James úgyis közel lakik hozzád, majd átjön és akkor megtanuljátok a számokat.” Rábólintottam. James átjött, marha jókat jammeltünk, játszottunk, hülyéskedtünk, megtanultam mindent. Kimentünk. Nem próbáltunk előtte mindannyian ám! Ott jött aztán kint a meglepetés. A számokat nem úgy játszották, mint ahogyan a lemezen vannak, hanem totálisan másképp. Ültem a dob mögött, gondoltam ez és ez a rész jön, de nem az jött. Na, mondom , atyaég, itt mi lesz?! Nagyon el voltam keseredve, hogy nem fognak hívni többet. Az LGT mindig is egy olyan zenekar volt, amelyik soha nem játszott ugyanúgy semmit a koncerten. Úgy voltak vele, hogy majd belejövök, így maradtam.
– Lemezfelvételek?
– A Mindenki másképp csinálja volt az első, amelyiken már velük voltam, bár előtte megcsináltuk együtt Zorán és Demjén szólólemezét is. Amikor az ember lemezt csinál, akkor mindig olyan elánnal csinálja, ahogy azt kell. Beleadja szívét-lelkét, maximális tudását, azzal fekszik, azzal kel. Ez nem megy másképp. Nekem egyébként, talán a ’84-es Ellenfél nélkül a kedvenc albumom, de nem tudom igazán miért. Olyan jó volt csinálni! Nagyon jól éreztem magam azon a felvételen. A Loksi is nagyon szuper volt. Mindegyik klassz volt, óriási.
– A Gondolj rám legvégén az utolsó leütés milliomodszorra is totális libabőr.
– Pedig az teljesen random jött, nem volt tervezve. Általában Picivel vettük mi ketten fel és ilyenkor azért gyakran elmentünk a keretektől. Egyáltalán nem úgy ment, hogy van a szám és akkor, ahogy le van írva, meg van beszélve, azt le is játsszuk úgy, ahogyan meg van írva a nagy könyvben. Dehogy! Ebben nincs semmi izgalmas! Meg kell mondjam, hogy rendkívül jól éreztük egymást, elképesztően tudtunk egymásra hangolódni zeneileg, gondolatilag, lelkileg. Ezért is tudtunk ilyen jól, szépen elkalandozni, mert nem volt az, hogy valamelyikünk túlságosan irányt váltott volna. Kölcsönhatásban voltunk. Ez a titka a jó együttműködésnek, a remek zenének. Például a Boogie a zongorán az utolsó pillanatig egy boogie-woogie volt. Bementünk a stúdióba elkezdtünk játszani, a stúdiós hangmérnök meg intett a fejével, hogy helló-helló, felvétel van, hagyjuk abba az imprózást. Picit meg nem érdekelte. Más is lett a szám, mint eredetileg – szerencsére. Így sokkal ütősebb, eredetibb. Ma is nagy sláger, sokszor hallani a rádióban is. Egyszer csak ott, váratlanul jön valami és az lesz a jó. Erre nyitottnak kell lenni.
– Megviselt, amikor szünet következett az LGT életében?
– Igen, nagyon. Voltak előzményei ennek azért, úgyhogy lehetett érezni. Legfőképp Picinél verte ki a biztosítékot az, hogy volt egy hanglemezgyáras zenei szerkesztő – nem mondom a nevét – aki mondta, hogy rendben, csináljunk új lemezt, de előtte készítsünk neki egy demót, mert meg akarja hallgatni. Na, ez kiverte a balhét nála… Ez a süket, akinek hallása nincs jóformán, csak hatalma meg akarja demózni az LGT-t, hogy jó-e vagy nem jó? Hát gondolj bele, akkor már tényleg olyan sztárok voltunk, elképesztő pályaképpel. Már bocsánat! Mit képzel ez? Volt ellenszél és nem csak ez, hanem számos ehhez hasonló allűr még, de ez volt a hab a tortán.
– Jött az all around korszak.
– Rájöttem, hogy nincs vége az életemnek, de teljesen új fejezet indul. Menet közben, az LGT időszakban is készítettem már tengernyi lemezt másokkal, de innentől meg aztán pláne. Sokféle zenét játszottam, ez pallérozza az embert, tágítja a perspektívát. A stílusok közötti migráció az borzasztó érdekes és izgalmas. Szerencsére nem hevertem sokáig parlagon zenekari szempontból sem! Jött az éppen átalakuló Hobo Blues Band csoda zenészekkel és kisvártatva a Tátrai Band. Újra kerek lett az élet…
– Figyelted a pályatársakat? Voltak olyanok, akiket kifejezetten szerettél?
– Igen, hát hogyne. Csodálatos muzsikusok és formációk voltak, nagy tehetségekkel. Jóban voltam és vagyok velük a mai napig, tisztelem őket. Nekem kifejezetten szép volt az Illés zenekar, vagy a Fonográf. Az utóbbinál még játszottam is egy lemezen velük ütőhangszereken. De a női előadóművészek közül nagyon kedveltem Cserháti Zsuzsát, Koncz Zsuzsát, Zalatnay Cinit például. Ők nem véletlenül kerültek oda, ahova és nem ok nélkül maradtak is a csúcson a mai napig.
– Kikkel nem dolgoztál együtt?
– Mindenkivel dolgoztam szinte. Több mint ötszáz lemezen közreműködtem. Még Neoton- és Dolly Roll-albumon is játszottam. Jazz is volt rengeteg, Szakcsi Lakatosékkal, Babos Gyusziékkal. Színes volt a paletta. Én vagyok a Solti János, ki akartam próbálni magam mindenfelé. Jól is tettem, mert bizony elkövetkezett egy olyan pont az életemben, amikor a kijáratban álltam.
– Nem akartam erre evezni…
– Nem tabu ez, beszélek róla. A zene segített át a betegségen, és hidd el, tényleg halál közeli állapotban voltam 2006 körül. Nagyon érdekes az, hogy az ember önkéntelenül felméri, vagy rájön arra, hogy mi az, ami igazán fontos és mi az, ami nem. Minden átértékelődik ilyenkor. Amikor legalább annyi erő volt bennem, hogy az ütőket megtartsam, akkor bizony elkezdtem állatira gyakorolni, és az volt benne, hogy én most visszajövök, akármi is van. Emlékszem, a Magyar Atom nevű zenekarral játszottam és sikerült akkorát rávágnom a dobra, amekkorát normálisan kell. Erre rám nézett a zenekar, hogy sikerült – ott tudtam, hogy itt maradok. Meg is gyógyultam.
– Most a kötelező tevékenységeken kívül (tanítás, próba, koncert) hogy van jelen az életedben a zene, a dob?
– Őszinte leszek, ma már lustább vagyok kicsit. Ha egy-két hétig nem gyakorlok, akkor az kész, annyira rozsda lesz az ember, hogy muszáj leszedni. Akkor megint elkezdek szorgosan tevékenykedni. Különben felteszem a lábam és lébecolok. Sokszor lemegyek a pincébe, vacakolok a szereléssel, a hangszereimmel, ebédelek, pihenek, aztán délután megint kicsit teszek-veszek. Zenét is hallgatok sokat. Idősebb koromra érdekes módon megkedveltem a popzenét is, de inkább a régieket. Jazz, avantgárd, underground, fúziós muzsikák, szerepelnek a toplistámon. Van egy brutális lemezgyűjteményem, de most már szerveren! Annak idején volt vagy háromezer lemezem is. A vinyl egyébként egy külön program. Megnézem a borítóját, megfordítom. Ez nem egy háttérzene, nem tud azzá válni, mint egy számítógépes videó vagy fájl, mert súllyal bíró jelenléte van. Ennek ellenére én is a fájlos verziót használom többször.
