Ha azt mondjuk, Fassang László és Mácsai Pál, a zenehallgató rávágja: Orgona-sztorik. Idén októberben a kilencedik résszel jelentkezik a 2009-ben indult sorozat, amely ma már az orgonarajongók egyik legkedveltebb eseménye a Müpában. Fassang László orgonaművészt a kezdetekről, az előadásokat megelőző kutatómunkáról, valamint az október 31-i est főszereplőjéről, César Franckról kérdeztük.
– Hogyan jött létre annak idején ez a fúziós műfaj, és milyen szempontok mentén választod ki a soron következő témát, zeneszerzőt?
– Az alapgondolat nagyjából az első előadás előtt egy évvel született meg: van egy nagyszerű orgonánk, és hozzá számtalan nem igazán ismert orgonaszerző és -darab, így merült fel, hogy jó lenne a nagyközönséget beavatni olyan műhelytitkokba, amelyek az orgona működésével, történetével és a komponisták életével kapcsolatosak. Eleinte azt gondoltam, hogy egy zenetörténész segítségével mutassuk be ezeket a történeteket, de végül egy színész – Mácsai Pál – felkérése mellett döntöttünk. Voltak olyan estek, amelyek alkalmával nagyobb ívet próbáltunk megrajzolni – az első műsorunkban például a teljes orgonazene történetét mutattuk be –, a későbbiek során pedig inkább egy-egy korszakra, egy vagy két zeneszerző életművére összpontosítottunk.
– Hogyan zajlanak az előkészületek, mennyire nehéz ez a feladat a kutatómunka szempontjából? Mikor kapcsolódik be a folyamatba Mácsai Pál?
– A zenetudósi rálátás igen fontos, így az első időszakban Fazekas Gergely állította össze a szövegeket, a későbbiekben pedig Szabó Balázs csatlakozott hozzánk, aki egyszerre kiváló orgonista és elmélyült kutató. Miután megvan a tematika és a műsor, Balázs összeállít egy nagyon hosszú szöveget a legnagyobb alapossággal és részletességgel, valamint kiválogatja az illusztrációkat, a vetítésre szánt képeket is. Ezt kapja meg Mácsai Pál, és ezzel kezdünk közösen dolgozni annak érdekében, hogy mindez egy kétórás koncert keretében befogadható, élvezhető, szórakoztató legyen. A szövegekben megjelennek korabeli források, kritikák, érdekes visszaemlékezések, anekdoták is. A közös munka során aztán gyakran kiderül, hogy a kevesebb több, és nem kell részletesen minden összefüggést megmutatni, hiszen nem írásbeli műfajról van szó, hanem színpadi előadásról.
– Ezúttal César Franck lesz az est főszereplője, aki az orgonairodalom megkerülhetetlen alakja, és bár belga származású volt, élete nagy részét Párizsban töltötte.
– Franck a modern 20. századi orgonazene megalapozója, különleges helyet foglal el a francia orgonairodalomban. Nagyon őszinte fogalmazásmód, mély, letisztult formanyelv jellemzi a zenéjét. Liszt szerint Bach óta senki nem írt olyan színvonalú orgonaműveket, mint ő. Nagyon izgalmas és szerethető a zenéje.
– A Müpa orgonája stílusok tekintetében igencsak sokoldalú hangszer. Milyen sajátosságai vannak ennek a repertoárnak?
– A Müpa orgonája valóban sokféle stílust és korszakot meg tud szólaltatni, ez azonban maga után vonja azt, hogy valójában minden nyelv egy sajátos dialektusban szólal meg rajta, de a lényeges üzenetet képes közvetíteni. Amikor a hangszer épült, fontos szempont volt, hogy azokat a jellegzetességeket, amelyeket a francia romantikus orgonák, a Cavaillé-Coll hangszerek tudnak, azt a szimfonikus zenekari hangzást a Müpa orgonáján is be lehessen mutatni.
– Az, hogy Franckra esett a választás, feltételezem, azt is jelenti, hogy élete és munkássága az anekdoták, sztorik szempontjából is izgalmas. Előzetesen megosztanál egy ilyen történetet az olvasókkal?
– Egy anekdota szerint, amikor Párizsban diplomázott orgonistaként, nem ötöst kapott, csak négyest. Az improvizációs vizsga során Franck két olyan témát kombinált, amelyek két külön feladat részét képezték, és a zsűri ezt vagy nem vette észre, vagy túl hosszúnak találta az eredményt. De több orgonistáról keringenek hasonló történetek, ami azt bizonyítja, hogy az akadémikus, teljesítményorientált szemlélet nem feltétlenül hoz létre időtálló értékeket.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
