A földkerekség egyik legnagyobb hagyományú operaházának szimfonikus együttese május 8-án ismét a Müpában lép fel. A Filarmonica della Scala estje olyan eseménynek ígérkezik, amelyet a zenekar, a karmester vagy a szólista teljesítménye önmagában is emlékezetes élménnyé avathatna — a Komor Marcell utcai közönség azonban mindháromban együtt részesülhet.
Világpremier. Divatos szó, nagy presztízsértéke van: minden zenekar büszke az olyan szimfonikus opusokra, amelyeket először hangversenyeinek valamelyikén hallhatott a közönség — és amelyek utóbb maradandó értékekké váltak. Hasonlóképpen minden operaház számára becsesek egy később klasszikussá vált zenés színpadi mű első előadásának emlékei. Hány ilyen büszkesége van az 1778 óta működő milánói Scalának? Felsorolni sem könnyű. Salieri, Rossini, Meyerbeer, Bellini, Donizetti, Verdi, Boito, Ponchielli, Puccini, Catalani alkotásai. A címek közül elég a legnagyobb jelentőségű darabokét kiragadni: A török Itáliában, A kalóz, Norma, Lucrezia Borgia, Nabucco, A lombardok, Mefistofele, Gioconda, Otello, Falstaff, La Wally, Pillangókisasszony, Turandot. Az új és a legújabb zene területén is büszkélkedhet világbemutatókkal a Scala: ilyen Poulenctől A karmeliták beszélgetései, Stockhausen Licht-ciklusa (Montag, Donnerstag, Samstag), sőt a milánói falak között zajlott le Kurtág György Beckett-operája, A játszma vége ősbemutatója is, 2018 novemberében.
Nem csoda, ha egy olyan operaház, amely ennyi sikerre lehet büszke, még többre törekszik. Meg akarja mutatni a világnak, hogy az ő zenekarának zenészei nem csak arra jók, hogy nyitányokban, balettzenékben jeleskedjenek, és az énekeseket kísérjék az áriákban: a hangverseny-repertoárt is legalább olyan virtuózan tolmácsolják, mint a világ legkiválóbb szimfonikus együttesei. És persze van a dolognak pedagógiai hozama is: az operai hangszeres zenész, ha koncerteken is felléphet, művészként teljesebb életet él, és szakmai-emberi gazdagodása visszahat az árokban végzett munkájára.
Claudio Abbado minden bizonnyal ezért alapította meg 1983-ban Filarmonica della Scala néven a patinás operaház koncertzenekarát, amely olyan a Scalának, mint a bécsi Staatsopernek a Bécsi Filharmonikusok. Ha az imént ámulhattunk, milyen parádés a Scala által bemutatott operák listája, most ismét ezt tehetjük, ha a zenekar karmestereiről esik szó. Az csak természetes, hogy a Scala Filharmonikusait az évtizedek során olyan nagyságok vezényelték, mint Carlo Maria Giulini, Riccardo Muti, Leonard Bernstein, Lorin Maazel, Zubin Mehta, Daniel Barenboim, de a listán a historikus régizenei előadásmód két olyan nagyja is szerepel, mint Frans Brüggen és John Eliot Gardiner, sőt a kortárs zene olyan autentikus karmestere is, mint Eötvös Péter. Ez tiszteletre méltó nyitottságra vall, ahogyan az is — ha már a kortárs zenéről esett szó —, hogy a Filarmonica della Scala kitartó érdeklődéssel fordul az új zene tolmácsolása felé, olyan szerzőket propagálva, mint Messiaen, Petrassi vagy Henze.
Jelenlegi vezetőjük, a hetvenéves Riccardo Chailly, aki 2017 óta egyszersmind az operaház élén is áll, Milánó szülötte, és negyvenöt évvel ezelőtt, 1978-ban debütált karmesterként a Scala pulpitusán, Abbado asszisztenseként. Aki ismeri felvételeit, tudja, hogy érdeklődése szinte határtalan: egyforma odaadással vezényel operát és szimfonikus zenét, Bachot és Stravinskyt, teljes intenzitással muzsikál akkor is, ha szimfonikus költemény szólal meg keze alatt, és akkor is, ha Martha Argerichet kíséri egy Rachmaninov-zongoraversenyben. Sem műfaji, sem stiláris határokat nem ismer.
Fontos tulajdonsága még a pontosság, az energia, és mindenekfelett jellemző Riccardo Chailly vezénylési stílusára a művekkel való teljes azonosulás, a zenélés szenvedélye — amit örömünkre már a Müpa közönsége is többször megtapasztalhatott a karmesterrel való személyes találkozások során. Chailly elemző intellektus, nem véletlenül, hiszen eleinte zeneszerzőnek készült, de temperamentuma áttüzesíti interpretációit.
Egy olyan ünnep, mint a Filarmonica della Scala újabb fellépése a Müpában, akkor lehet teljes, ha tartalmazza a felfedezés mozzanatát is. Ezúttal ebben sem lesz hiány, hiszen a zenekar ifjú szólistája, a tokiói születésű, huszonöt esztendős Mao Fujita, számos nemzetközi zongoraverseny győztese eddig még csak egyszer járt Magyarországon, amikor a megbetegedett Yuja Wang helyett ugrott be, de lemezei és az interneten is hozzáférhető felvételei alapján sokan ismerik, és tudják, hogy a kivételes technikai felkészültség mellett a szuggesztivitás és a zenei meggyőző erő terén is rendkívüli erényekkel rendelkező művész mutatkozik be személyében a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem falai között.
Mao Fujita a zongoraverseny-irodalom egyik legnehezebb darabját, Rachmaninov 3. (d-moll) koncertjét tolmácsolja, amelyet a zeneszerző a rendkívüli virtuozitású Josef Hofmann-nak ajánlott, ám a művész nem vállalkozott a kompozíció megszólaltatására. A 20. századi orosz est két másik száma is izgalmasnak ígérkezik: bevezetőül olyan korai Stravinsky-művet hallunk, amelyet a zeneszerző huszonhat évesen, 1908-ban írt mestere, Rimszkij-Korszakov halálára, ám a Gyászének (op. 5) partitúrája az 1909 januárjában lezajlott szentpétervári ősbemutatót követően elkallódott, és csak 2015-ben került elő újra. A zárószám, Prokofjev 7. szimfóniája (1952) pedig a zeneszerző utolsó befejezett alkotása, amelynek könnyedségét és problémamentes hangvételét az magyarázza, hogy ifjúsági mű, amelyet a zeneszerző a Szovjet Gyermekrádió felkérésének eleget téve komponált.
