A Nemzeti Filharmonikus Zenekar századik évfordulója alkalmából indított sorozatnak mi lehetne méltóbb befejezése, mint megszólítani magát a zenekart, legalábbis három meghatározó tagját? Németh József – becenevén Csuri – 1979-ben, még a Ferencsik-éra végén kezdett, Szabó Krisztina Kobayashi Ken-Ichiro alatt vált a zenekar tagjává, Miczki Rita pedig „Kocsis-gyerek”. A kérdés, amit fel kellene tennem nekik, elvileg ugyanaz, mint amit a sorozat többi tagjának: hogy mi volt a legnagyobb zenei élménye, de ez nagyjából olyan, mintha az agysebésztől kérdeznénk, melyik a legemlékezetesebb műtétje, a magyartanártól, melyik volt a kedvenc órája. Így hát beszélgettünk arról, hogyan kerültek a zenekarhoz, hogyan illeszkedtek be, melyik vezetőnek milyen jellemzői voltak – de végül mégis elő-előjött egy-egy vallomás. Elvégre a zenész is ember.
CSURI: 1979 óta vagyok zenekari tag, de Ferencsikkel keveset dolgoztam. Amikor véglegesítettek, az már 1982-ben volt. Ferencsiket utoljára egy németországi turnén láttam, de már az első koncert előtt hazament, mert nem érezte jól magát. Előtte, még karácsonykor volt egy Fantasztikus szimfónia, melyben játszottam, és utóbb ez lemezen is megjelent – mert ez volt az utolsó koncertje.
Ennél személyesebb emlékem róla, hogy zöldfülű koromban Bartók Concertóját játszottuk. S bár nem szeretett próbálni („nem próbazenekar vagyunk, hanem hangversenyzenekar”), valahogy azokat a részeket vette végig, ahol nekem, második klarinétnak fontos szerepem van, ám nem szólt hozzám – én személyesen nem is beszéltem vele. Olyan instrukciói voltak, hogy például ahol két klarinét együtt mozog, ott az „első vezet”. Vagy a Till Eulenspiegelben, ahol az Esz-klarinét eléggé szólisztikus szerephez jut az akasztófa-jelenetben, azt mondta, hogy „az akasztására senki sem siet”. Kobayashi viszont kedvelt minket, minden japán turnén egy estét rászánt a klarinétszólamra. Leült velünk egy sörözésre, vagy a szobájába rendelt valamit nekünk.
KRISZTA: Az én szüleim zenészek, a nagyszüleim próbajáték-apróhirdetéseket néztek egyfolytában. „Az ÁHZ 2. hegedű kisegítő munkakörbe keres hegedűst” – igaz, csak ötödéves voltam, de rábeszéltek, hogy próbáljam meg. A Vörösmarty téren sikerült a próbajáték. Mélyvíz volt a javából. Kész produkciókba ültem be, a környezetem már ezerszer végigjátszott minden darabot. Öt év, mire megforog a repertoár, de inkább tíz, mire a zenekari játék otthonossá válik. Amikor két évre rá diplomáztam, Pallagi tanár úr, aki tanított a Zeneakadémián, és korábban koncertmester volt, kiemelte, hogy akit felvesznek zenekarba, annak romlik a tudása, ám nálam ezt fordítva látja. Szerintem a zenekar rendbe tesz dolgokat, olyan, mint egy nagy kamarázás.
RITA: Én a Kobayashi-koncerteken nőttem fel, így már akadémista koromban kapcsolódtam a zenekarhoz. Én is zenész családból jövök. Mindig ott ültem a kakasülő első sorában. Kobayashi zenekarának hangzásvilága ragadott meg, és elhatároztam: én innen szeretnék nyugdíjba menni. A Zenekar című újságban jelent meg a kiírás, de megsúgták, fiúkat várnak. Nagyon tudatosan készültem a próbajátékra, „kocsiszolisan” játszottam, mert édesanyám a MÁV Zenekarban többször játszott vele. De mikor bekerültem, nagyon tartottam a zenekartól: szemben ültek velem a zeneakadémiai tanáraim, magázódtunk, mert például Bársony tanár úr sose tegezett volna le egy hölgyet… A zenekarral diplomáztam 1999-ben, mert akkor már egy éve itt játszottam. De itt olyanokat tanultam, amit előtte senki sem tanított.
CSURI: Kobayashival is volt nagyon sok nagy élményem, de ott az ő kisugárzása, a jelenléte dominált: minden darabból bombasikert tudott csinálni. Divat volt őt kicsit trágyadombozni, mert nem mindent európai stílusban vezényelt, voltak egyénieskedő megoldásai, ezzel együtt nagyszerű volt. Az is igaz, hogy a vége fele már nem próbált, de amikor idekerült, akkor még tudott műhelymunkát végezni. Később a kulturális vezetés megnyilvánulásaiból érezhette, hogy neki itt nincs terepe.
KRISZTA: Az volt vele a probléma, hogy nagyjából tíz darabot szeretett játszani, azokat forgatta. Az viszont mindig friss és ütős volt. Én nem játszottam annyi „régi, nagy” karmesterrel, mint Csuri, de számomra Kobayashi a legtisztább kezű karmester a pályafutásom alatt. Azt a japán effektualitást, az időkkel való játékot mesteri szintre vitte, de a kényelme, lustasága, racionalitása ugyanazt a 10–15 darabot forgatta. Viszont megtöltötte vele az összes termet, a közönség állva tapsolt.
RITA: Mi a kakason majd leestünk az első sorból, úgy tapsoltunk. Én azért vagyok ebben a zenekarban, mert őt hallottam vezényelni. Csodálatos mozdulatai voltak – ha a hárfának egyetlen hangja volt, azt úgy intette be, hogy az is emlékezetes maradt.
CSURI: A Kobaknál nem volt kérdés, hogy indít el valamit. A mai karmesterek között sokszor a nagy művészkedésben egy darab alig tud elindulni, valahogy bebizonytalankodjuk magunkat…
KRISZTA: Mi mind a hárman még a régi zenekarba jöttünk. Az volt a különbség 1999-2000 előtt, hogy ha valaki nyugdíjba ment, akkor érkezett a helyére egy fiatal. Érezhetetlen volt a változás, mert egy ember könnyen idomul, és igyekszik is. A 2000-es években negyven ember ment el egyszerre.
CSURI: Ez nemcsak egy új zenekar lett így, de minket, maradókat is megviselt. Bűntudatunk volt, hogy maradtunk azokkal szemben, akiket esetleg igazságtalanul dobtak ki. Szakmailag nagyszerű muzsikusok vannak köztük.
KRISZTA: Az újak nem értik Kobayashit, a keze járását. Ő keveset próbál, de az új csapattal ez tényleg túl kevés. Most voltunk japán turnén vele, nagyon nagy ajándék volt a részéről, hogy ezt a hat koncertet fölépítette. Az első próbán kemény volt, de mindenki megrázta magát. A próbálós, régi nagy karmestert ismerhették meg az újak is. Számomra ez csodálatos ívet ad az ő jelenlétének. Lehet, hogy lesz folytatás, de egy 83 éves embernél ezt nem lehet tudni.
***
KRISZTA: Kocsis minden egyes próbáján hallottam valami újat, mindennap tanultam valamit.
RITA: Megtanított felkészülni, a precizitásra, a fegyelemre.
CSURI: Felkészülten jöttünk az első próbára. Diktátor volt, és nem mindenki bírta a stílusát. Pontosan lehetett tudni, mikor lehet visszaválaszolni neki, mikor nem. Néha járok más zenekaroknál kisegítőként, és csodálkozom, mennyire nincs fegyelem… Zoli alatt nagy kussban voltunk.
RITA: Bennem az maradt meg, hogy egyetlen dologgal tudom felvértezni magam: az anyagtudással. És ehhez hozzátette, amit csak ő tudott. Hazamentem, bekapcsoltam a metronómot, a második próbára összerázódott a zene.
CSURI: Nem volt jó pedagógus, mert bántott, ha valami nem ment jól. Ha felkészült voltál, nem tudott beléd kötni.
RITA: De tudott segíteni is. Zöldfülűként első pultban ültem, egyik napról a másikra kellett tanulni, nem voltam a helyzet magaslatán, de kaptam tőle egy mondatot: „de a sebesség megvan”. Akkor másnapra szívesebben, könnyebben tökéletesítettem.
Kedves emlékem a Próbatermi vendégséghez kapcsolódik. A szüleim valahogy nem találtak fel a 6. emeletre, én meg izgultam, hol vannak. Egyszer csak mellém áll a Zoli, „mi van, izgulsz? Félsz, hogy rossz hangot játszol. Ott is hang van!” Ilyen tőle próbán elképzelhetetlen volt, de ott átérezte a helyzetünket. Amúgy sokszor meg kellett neki felelni.
CSURI: Próbatermi vendégségen csináltuk a Strauss Fúvósszimfóniát, C-klarinétoztam benne, egyszer se volt tökéletes a próbákon. Megkérdezte: „fog ez menni?”. Azon vagyok – aztán persze sikerült a koncerten. Olyan is volt, hogy nem felkért, hogy játsszak a Kaposfesten, hanem közölte mint tényt, hogy én fogom játszani a D-klarinétot Strauss Fúvósszimfóniájában. Mindegy, hogy én akkor nyaralni készültem volna… Nem mondhattam, hogy nem érek rá…
KRISZTA: Emlékszem egy próbaperiódusra, négy napig próbáltunk, az ötödiken jött a koncert. A negyedik nap végén, amikor eljátszottuk készen a darabot, letette a pálcát: „Látjátok, ha ezen a szinten kezdtük volna négy nappal ezelőtt, akkor hova tudtam volna fejleszteni”.
CSURI: Hányszor mondta, még egy tíz év, és jó lesz.
RITA: Nagy mesterem volt. Ahogy a zenében lehetett építkezni, a tudásszintünkben…
CSURI: Ebben a zenekarban most is olyan emberek vannak szakmailag is, akik közt sokan világszínvonalat képviselnek, maguk miatt is igényesek. Amit játszanak, az jó. Bármelyik zenekarba beférnének.
KRISZTA: Örökségvédelem zajlik. Zoli 19 éven át nyommal vagy nyom nélkül tanított. A magunk szintjén megtanultuk, vagy legalább törekszünk a tökéletesre. Ez a 19 év megerősített bennünket, mi most is a Kocsis zenekara vagyunk. És ez így marad sokáig, mert egy-egy tag megy és jön, és öröklődik a tudás. Ez még 15–20 évig így lehet.
Mindent meg tudott mutatni, ki tudott emelni. Az ő próbáján még egy dimenziót kapott a zene. Volt például a Beethoven-maraton, még a Zeneakadémia bezárása előtt. Egy nap alatt eljátszottuk a kilenc szimfóniát, majd’ megszakadtunk bele. De azokat a próbákat fel kellett volna venni. Ott egy próba jutott egy szimfóniára – intravénásan tolta az információkat. Esszenciális tudást adott nekünk.
RITA: Mai napig az ő irányelvei szerint gyakorlok. Az igényesség nem múlik el, ezt át tudjuk adni. Például nem mindegy, hogy ülünk – ezt is megtanította, a tettrekész állapotot. Nem „lajkófélixesen”.
CSURI: Nem tudtunk válaszolni, mi volt a legnagyobb élmény. Rengeteg emlékezetes turnéra emlékszem, de én annak örülök, hogy mindig fantasztikus emberekkel voltam körülvéve, emberileg is, de szakmailag is: világszínvonalú muzsikusok ülnek körülöttem most is. Dorátival, Soltival, Mariss Jansonsszal, Gergijevvel játszottam, Richterrel, Riccivel, Ojsztrahhal, Repinnel, a világ legnagyobb szólistáival. Patanét, Gardellit nem is említettem, ott ráadásul remek énekesekkel is játszottunk. Ezek akkora élmények, amit semmi más pálya nem ad. Zoli visszahozta az operákat, Richard Strausst, ugyan majd belegebedtünk, de megérte. Zoli rólunk a hátunk mögött csupa jót mondott, szembe mondjuk sose dicsért. „Ha te nem tudod eljátszani, akkor ki tudja”, mondjuk ez is egyfajta dicséret.
KRISZTA: Ez a zenekar azt adta nekünk, hogy az átlagos, megélhetési zenekari munkából kiemelt bennünket. A vezetőink által és a kiváló zenészkollégáink által. Ha régen egy 36 kockás filmtekercsen egy jó kocka volt, az már jó tekercsnek számított. Néha a zenében is így van, egy-egy pillanat, egy megállás, egy csönd megmarad – én ezeket a csöndeket is gyűjtöm. Ez egy isteni lehetőség az életünkben, ilyen karmesterekkel, ilyen tagokkal, ilyen műsorral. Meg is becsülnek. Mindenkinek van egyéni története. Zoli alatt 19 évig senki se ment nyugdíjba. Ez a tudás pótolhatatlan. A régi zenekarral pedig más volt a jó: egy veretes társasággal megtanulni a szakmát.
CSURI: Legnagyobb élmény? Nekem az utolsó Kékszakállú (RITA helyesel). Az felülmúlhatatlan. És nem azért, mert az volt Zoli utolsó koncertje. Emellett a Strauss-operák. Aztán vannak régi, nagy karmesterek: Mariss Jansons vagy Christoph von Dohnányi, Tűzmadár, Till, az Erkel Színházban – persze ott én eléggé főszereplő voltam, azért is emlékszem rá szívesen.
RITA: Nekem a Kékszakállúról az jut eszembe, hogy rengeteget játszottuk, Zoli ígérgette, hogy majd fölvesszük, de még nem tartotta lemezkésznek. Már betéve tudtuk. Én otthon voltam második gyermekemmel, és egy főpróbát végighallgattam. Ott ért egy olyan élmény, hogy nem voltam jelen, történt valami egyszeri és megismételhetetlen. Akkor már ülve vezényelt.
KRISZTA: A Kiscelli Múzeumban? Igen, az feledhetetlen. Lemezre akartuk venni, szeptemberben már próbáltuk pár hétig, de aztán kimaradt 3-4 hét a próbákból. Zolinak már nagyon nagy fájdalmai voltak. De ezt még fölemelte. Szünetben nem ment ki a főpróbáról, úgy fájt a csípője.
Vagy a Schönberg: Mózes és Áron! Kocsis megírta az utolsó felvonást, befejezte a művet. Na, az számomra hatalmas élmény volt. Hibátlan stílusgyakorlat, sőt jobb, mint Schönberg. Óriási szellemi teljesítményt tettünk hangzóvá. Nagyon nehéz munka volt, de emlékezetes.
