Nehéz lenne mostanában operaházi Wagner-előadást elképzelni nélküle, jóllehet Kovácsházi István korántsem indult Wagner-tenornak – s voltaképpen máig sem tartja magát annak. Egy művész, aki képes úgy énekelni Parsifalt, mintha az Mozart-szólam lenne.
– A felújított Operaházban beszélgetünk, ám én önt legelőször nem itt, hanem alig néhány háznyira innen, az Operettszínházban láttam. Rosillon volt abban a Szinetár Miklós által rendezett Víg özvegyben, amelyben Koós János és Antal Imre is szerepelt. Hogyan alakult az az első néhány év, amíg a pályája elvezetett az Operába?
– Amikor az Operettszínházban szerepeltem, már volt operai múltam, de nem operaházi múltam. Debrecenben indult a pályám, ahol a Bánk bán Ottója volt az első operai szerepem, de igazság szerint ott is előbb voltam Rosillon. Énekeltem Taminót, a Bajazzók Beppóját, és felléptem a szomszédvárban, Miskolcon is, ahol A cigánybáróban felfigyelt rám Szinetár Miklós.
Ő szerződtetett aztán az Operettbe, méghozzá nagyon előnyös feltételekkel: két világjáró előadásba tett be, s azon túl bárhová elengedett operát, de csakis operát énekelni. Így az operai működésem nem szakadt meg, visszajártam Debrecenbe, szerepeltem Szegeden is, s ezzel megerősödhettem: kisebb lélektani teher mellett növelhettem a rutinomat. Később, amikor Szinetár tanár úr az OPERA főigazgatója lett, szólt, hogy az Erkelben be fogják mutatni a Három a kislányt, s abban lenne nekem egy szerep. Vicces és persze megható volt most a 25 éves jubileumon, hogy megkaptam azt az 1997-ben készült fotót, amelyen tényleg úgy nézek ki, mint Franz Schubert.
– Milyen volt akkor az első találkozás az Operaházzal és annak társulatával?
– Hatalmas élmény volt olyan művészekkel kapcsolatba kerülnöm és együtt dolgoznom, akiket addig csak a tévéből vagy épp lemezek révén ismerhettem. Kezdetben fűnek-fának bemutatkoztam, szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ráadásul az még egy méretében és társasági életét tekintve is egészen másfajta, a mából visszanézve tán azt mondhatnám: régi világbeli társulat volt. Hatalmas élet zajlott a művészbüfében, nagy anekdotázásokkal, vesézésekkel. A Don Pasquale-előadásokhoz pedig hozzátartozott például az a kedélyes rituálé, hogy fél hat táján megjelent Gregor Jóska a libatepertővel, amit együtt fogyasztottunk el.
– És milyen volt az Operaház színpadára fellépni? S ma milyen viszony fűzi az Ybl-palotához?
– Először az Erkelben debütáltam, ahol a színpad és a nézőtér ugyancsak imponáló, már csak a méretek miatt is. De az Operaház még ahhoz képest is olyan rendkívüli tekintélyt sugárzott és sugároz, ami kezdettől mindmáig nagy hatással van rám. Most, hogy újra birtokba vettük a Házat, én nem szégyellem: meg is könnyeztem, hogy újra itt vagyok. A csodálatosan megújult belső teret látni a színpadról, hihetetlen érzés mindannyiunk számára. És ehhez mérhető az akusztikai élmény is. Az újjáépítés és nem mellesleg a Covid-19 évei után tényleg azt érezhetjük ott fent az Operaház színpadán, hogy hazaérkeztünk. És ezt most igazán nem a pátosz mondatja velem.
– Operaházi pályafutásának első szűk évtizedében lírai tenorszerepek sorát énekelte, azután 2006-ban elvállalta Stolzingi Waltert a Vidnyánszky Attila által rendezett és Jurij Szimonov által vezényelt Mesterdalnokok-bemutatón. Merész döntés volt, az alakítás kritikai fogadtatása is vegyesen alakult, habár én személy szerint lelkesedtem érte.
– Nekem előzőleg soha eszembe nem jutott volna, hogy Wagnert énekeljek. Mások azonban gondoltak erre. Például Marton Éva, aki kevéssel az ezredforduló után, a Miskolci Operafesztivál egyik gáláját követően kategorikusan közölte velem, hogy pár éven belül Wagnert fogok énekelni. 2006-ban azután Petrovics Emil, az akkori főzeneigazgató magához hívatott, hogy felkínálja Walter szerepét. Én persze a magam addigi Mozart-szólamaival meg lírai szerepeivel, és nem mellesleg jól ismerve az akkori első számú magyar Wagner-tenort, Molnár Andrást, aki egyébként szintúgy Kapossi Margit tanítványa volt, meglehetősen értetlenül és hitetlenkedve fogadtam a tanár úr felvetését. Ő azonban azt mondta – és ezt a megfogalmazást azóta is idézgetem –, hogy Wagnert is ugyanúgy kell énekelni, mint Mozartot, csak egy kicsit hangosabban. Ezután Pethő Zsolttal, az OPERA legendás korrepetitorával megtanultam a Mesterdalnokokat, s amikor elkészültem, végigénekeltem a szólamot, majd két nap kihagyással újra. Kiderült, hogy utána még képes vagyok megszólalni, s hogy ez a zenei anyag talán nem is fekszik nekem rosszul. Így hát elvállaltam azt a bemutatót, de tudom, a színház egyik fele akkor úgy vélte, hogy ezzel vége lesz a pályámnak. Viszont a másik fele azt mondta, hogy na végre, Kovácsházi ezzel a szereppel fog kiugrani. És valóban, kevéssel utóbb ez az ifjú frank lovag hozta meg számomra a külföldi karriert is, hiszen Mannheimban is Walterként debütáltam. Ott azután német nyelvi közegben, nagy odafigyelés mellett gyarapíthattam a Wagner-repertoáromat, ami egyrészt hatalmas kihívás volt, másrészt viszont olyan stabil megalapozást jelentett, amire azóta is támaszkodhatok.
– Egyszer úgy fogalmazott, hogy nem Wagner-tenornak, hanem Wagnert (is) éneklő tenornak tekinti magát. Ez találó megfogalmazás és üdítően intelligens viszonyulás, viszont a hazai operajátszásnak – Molnár András örökébe lépve – ma mégis ön „a” Wagner-tenorja. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy épp a Parsifal sorozata után és Az istenek alkonya bemutatója előtt beszélgetünk. Milyen a viszonya a Wagner-hősökhöz?
– Kedves emlékem, hogy volt pár év, amikor András még énekelt, és húsvét táján rendszeresen sms-t váltottunk egymással: ő olyankor mindig itthon énekelte a Parsifalt, én pedig Mannheimban. De ami ezeket a nagy szerepeket és szólamokat illeti, nem lehet róluk sommásan véleményt mondanom. Akadt közülük olyan, amelyik már elsőre jólesett a torkomnak, és a szerepalakot is rögtön a magaménak éreztem: ilyen volt Lohengrin vagy Tannhäuser. Más Wagner-szerepekhez viszont csak fokozatosan jutottam közel. Ebben az is közrejátszhat, hogy például ez a mostani az első olyan Parsifalom, ami nem beállás volt, hanem rendes, kollektív próbafolyamat előzte meg. Így a rendezővel együttműködve egészen más színek és rétegek jelenhettek meg az alakításomban. Ha egészen őszinte akarok lenni, van egy-két olyan Wagner-szerep, amihez még közelebb kell férkőznöm. De ez természetes folyamat, hiszen a Bánk bánt vagy Az árnyék nélküli asszony Császárát is most, évek múltán érzem igazán a magaménak.