1893. május 19-én született a színházművészet kortalan és királynői kisugárzással rendelkező művésze, akinek fordulatokban, színekben és ízekben gazdag pályája páratlan a magyar színház történetében. Portrénkban – a teljesség igénye nélkül – szerepek és megnyilvánulások töredékeiben megpróbáljuk kicsit közelebb hozni játékos, rafinált, titokzatos, elegáns és rendkívül stílusos egyéniségét.
Bajor Gizi nagy kópé – a szó legnemesebb értelmében. Olyan színjátékos, aki tréfát csempész a szomorúságba, nyelvet ölt az elmúlásnak, el nem múló szenvedéllyel és izzással tölti meg minden egyes gesztusát. Halvány bút skiccel az elsőre felhőtlennek ható mosolyra, a tapasztalat érettségét és fájdalmát ötvözi a világra még naivan nyitott és rácsodálkozó figuráiban. Titokzatos és kiismerhetetlen. Árnyalatokban és dús lelki dimenziókban bővelkedő. Klasszikus nagy szerepek is kötődnek nevéhez, ugyanakkor a modern darabok karaktereiben lehetett leginkább önazonos. Újító és reformer. Letisztult és eszköztelen – egy még igencsak patetikusan zsúfolt, századelős, budoárszerű színházi kultúrában.
A Nemzeti Színházban 1918-ban eljátsza Júliát, a korabeli konvencióktól és tradícióktól teljesen eltérő megfogalmazásban. Szinte puritán, bevett modoroktól mentes. Progresszív szerepformálásáról, a forradalmian új, a korszak heroikus, „nagykalapos primadonnáitól” különböző alakításról Major Tamás a következőképpen ír:
„A Nemzeti Színházban eddig nem látott jelenség, törékeny alakjával, testi-lelki fürgeségével, gyönyörű csengő hangjával, elbűvölő, kifejező tekintetével, ellenállhatatlan humorával.
A nagyok közt egy kislány, aki mohó kíváncsisággal fürkészi az életet, s az embereket, hihetetlenül fogékony az élet fonákságaira. A tehetségesek, az új utat keresők boldog szeretettel fogadják. A hivatalnokok nem szeretik.
Modern darabokban mindjárt nagy sikert arat, de a Rómeó és Júliában megbukik, és természetes. Partnere, a kitűnő Beregi Oszkár, az előző korból maradt itt. Különböző hangszereken játszanak, egymástól teljesen eltérő stílusban.” Kritika, 1976/ 2. 18. (ADT)
Poétikus kettős a kamrában
Pazar, bensőséges díszlet- és jelmezkompozíciók, finom gesztusok. A Hajnalban, délben, este című kétszemélyes darab óriási sikert arat 1929-ben a Nemzeti Színház Kamarájában, Dario Nicodemi művének ősbemutatóját azonban egy kissé sem rizikómentes, feszült próbafolyamat előzi meg Horváth Jenő rendezésében.
Bajor betegeskedik, partnerét, Uray Tivadart pedig baleset éri a színpadon.
Mindennek ellenére az olasz modernizmus jeles színházi szerzőjének költői darabja átütő sikert arat.
„Bajor művészete talán sohasem volt tökéletesebb, mint Anna poétikus szerepében.” Figaro, Színházi Élet, 1929/42. 18. (ADT)
„Hiába, próbálni nem tudsz, de játszani igen!” Horváth Jenő, Színházi Élet, 1929/42. 18. (ADT)
Vakáción!
Bajornak nem okoz különösebb differenciát 1927-ben egy tizennégyéves kamasz srác megformálása – hihetetlenül eredeti és szenvedélyes elgondolásban. Claude, az intézetben tanuló diák húsvéti vakációját tölti Párizsban édesanyjánál, miközben rendíthetetlenül azon ügyködik, hogy mamájának – különböző furfangos csínyek közepette – megmutassa, ki számára a valódi társ két udvarló közül.
Bajor szerepében simán kiosztja a nála jóval idősebb férfiakat, levágatja a haját és nadrágot ölt, valamint „felharapja a narancsot az egyik végén, a lyukba a mutatóujját dugja bele tövig és az így támadt résen keresztül boldogan szívja ki a gyümölcs édes levét.” Színházi Élet, 1927/ 19. 8. (ADT)
Punkságok „a la nature”
1931-ben egy riporter arról kérdezi Bajort, hogy ki a kedvenc szerzője, amire a művésznő heccelve így válaszol: „Kedvenc íróm? A bátyám kislánya, aki tizenegy éves és az „ur ir, ir ur” óta kedvenc íróm.” Színházi Élet, 1931/ 12. (ADT)
1945-ben eredetileg Bajor főszereplésével tervezik a Magyar Színház nyitását (A néma leventében), ez azonban elmarad, mert a Nemzeti Kamarájában tűzik műsorra – szintén az ő főszereplésével – Cocteau Szent szörnyetegek című darabját.
Egy riporter tervekről, szerepekről érdeklődik, amire így reagál a színésznő:
„Épp ma éjszaka támadt egy egészen furcsa ötletem. Ha elbizakodott színésznő volnék, nyitnék egy reprizszínházat. Eljátszhatnám benne régi főszerepeimet, minden hónapban egyet. (…) Krétakör, Azra, Vén lányok, Amerikai Elektra, Ahol tilos a szerelem, Feleség, Kaméliás hölgy, Váljunk el, és természetesen A néma levente. Volna egy újdonság is, Rómeó és Júlia, de úgy hogy én Rómeót játszanám benne.” Fényszóró, 1945/ 6. 5. (ADT)
Lélekkert
Hivatása mögött meghúzódó, legendásan pozitív látásmódjáról Gobbi Hilda ír nagyon érzékletesen:
„Bajor Gizi szerette az életet, az apró örömök szerelmese volt, és talán ezért volt nagy művész, és voltaképpen boldog ember.
Nem azon siránkozott, hogy esik az eső és sár lesz, hanem annak örült, hogy tiszta lesz az utca. Nem azon mérgelődött, hogy meleg van, ami kibírhatatlan, hanem annak örült, hogy a nap sugara kárpótolja őt és az embereket a tél hidegéért.” Bajor Gizi. Szerk. Escher Károly, Vajda Miklós. Budapest, Magvető Kiadó, 1958.
A bús özvegy és online kiállítás
Az emblematikus Heltai-előadásról, az 1936-os A néma leventéről egy korábbi cikkünkben olvashatnak bővebben, amely során a Bajor Gizi mellett a másik kultikus Zilia Duca alakítást is felelevenítjük (Ruttkai Évától).
Gajdó Tamás és Sipőcz Mariann összeállításában készült egy virtuális kiállítás, számos remek fotográfiával és izgalmas információval.
A Bajor Gizi és a kortárs magyar drámairodalom című virtuális tárlat ide kattintva érhető el.
