A 20. századi kultúrtörténet egyik legmeghatározóbb alakjának értékét és fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. Várkonyi Zoltán munkásságából hiányzott a stílusában low-budget slágergyártás és a művészi sznobéria is. Élet és tiszta művészet volt körülötte. Kifinomult ízléssel tudott magas kultúrához tartalmakat közérthetően, igényesen közvetíteni. Az idei 125. vígszínházi évforduló alkalmából sorozatunk ezen epizódjában rendezői életművéből merítünk.
„Ha bárhol a világon megjelenik, egy perc alatt színház nő körülötte.” Gábor Miklós
Varázslónak születni kell. Várkonyi pedig az volt – a javából. Nemzedékeknek fontos egyéniségeinek adta meg a kibontakozás lehetőségét Sennyei Verától Halász Juditig, Kern Andrástól Hegedűs D. Gézáig. Hogy nagyjából milyen is lehetett a reformkor atmoszférája, vagy milyen viseletben jártak a magyar asszonyok a 16. században, arról manapság elsősorban az ő filmjei nyomán tudunk. Adaptációival közelebb hozta azt a ma már nehezen adaptálható és érthető nyelvet és világot, amelyet Jókai, vagy Gárdonyi teremtett.
Pazar színészgárdával, remek látvány- és díszlettervezőkkel, nagyszerű operatőrökkel és filmes stábbal együttműködve hozta létre azt az egészséges, szélsőséges nacionalizmustól és cinizmustól mentes világot, amely leginkább kosztümös filmjeire jellemző. Lehet, hogy kissé parfümös Várkonyi reformkora, de miért is ne lehetne az?
Miért is ne lehetne igényesen, nem didaktikus módon „népnevelve” olyan másfél órás kikapcsolódást és feltöltődést is nyújtani, amely után azt érezhetjük (még ma is!), hogy mégsem olyan cudar a világ.
Legalábbis abban a körülbelül száz percnyi játékidőben biztosan nem – a hatás maradandósága pedig egyéni. Levegő és élet áramlik a rendezéseiből.
Várkonyi tudatosan és felelősségteljesen vette a közérzetjavítást. Alkotótársai együttesében abban segített leginkább, hogy az emberek mentsvára ne egy leszedált, ízléstelenségbe hajló kikapcsolódás legyen, hanem egy előremutató, humanista méltóságában meghagyott „énidő”. Filmjei és színháza lelket oldó, magatartást nemesítő szándékhoz kapcsolható.
„… számomra a népszórakoztatás a hivatás és az öröm. (…) szükség lenne a közönség ízlésének nevelésére. (…)
Ne bántsuk már annyit a szegény közönséget, azokat a milliókat, akik napi munkájuk után szívesen áldoznak az igényes szórakozásnak.”
(Garai Tamás: Hivatás és öröm a népszórakoztatás. Beszélgetés Várkonyi Zoltánnal. In: Várkonyi Zoltán. Szerk. Elbert János, Szántó Judit. Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1980.)
Színházi világára egy intellektuális, mégis széles körben érthető és népszerű stílusvilág a jellemző. 1962-ben Lenkei Lajosnak, a Vígszínház új igazgatójának ahhoz, hogy az ’56 utáni kaotikus belső struktúrát valahogyan stabilizálja, olyan emberre volt szüksége a művészeti vezetésben, akinek szakmai gyakorlata mellett kitűnő ízlése és nyitottsága megteremthette a korszerű, modern színházi tendenciákkal tarkított új vígszínházi stílust.
Várkonyi Zoltán – először, mint főrendező, majd 1971-től már, mint igazgató – stábja együttműködésével a ’60-as ’70-es években valóságos szellemi műhelyt hozott létre az intézményben, olyan korszakos alkotókkal, mint például Horvai István, Kapás Dezső, Radnóti Zsuzsa, Jánoskuti Márta, Kemenes Fanny, Fábri Zoltán, Sulyok Mária, Páger Antal, Kútvölgyi Erzsébet, Venczel Vera, Halász Judit, Fonyó József, Darvas Iván, Tomanek Nándor, Ruttkai Éva.
Várkonyi vígszínházi rendezései magukon viselik az életigenlés és a tragikomikum hangnemét. A Rómeó és Júlia, a Szerelem, ó! és A nyár a direktor saját bevallása szerint is kedvencei közé tartozott, sőt színházi pályájának talán csúcspontjaiként értékelhetők. Az 1963-as Rómeó és Júlia előadásról egy korábbi cikkünkben olvashatnak részletesen.
Szerelem, ó! (1966)
Minden nehézség és nyavalya ellenére a pozitív oldalról való megvilágítást soha nem tévesztette szem elől. Ezt bizonyítja Murray Schigsgal drámájának színre vitele, amely a rendező mintegy „ars poeticája”. „A Szerelem, ó! – egy kutyakomédia színei. Három perc boldogság: piros, három perc bánat: barna, három perc csalódás: szürke-fekete.” Ruttkai Éva.
Tragikomika, kacaj. Elidegenedett kapcsolatok, magány, társkeresés, kitörési lehetőségek, bezárkózás. A modern, urbánus társadalom tipikus figurája ebben a hálózatban próbálja sorsát szövögetni, csetlő-botló esetlegességgel. A mindennapok tragikomikus világában a szürke gúnyát gyakran csak a lehetetlennek tűnő próbálkozások tarkítják és oldják – legalábbis Murray Schisgal világában. A brooklyni híd menti három kis hős, Ellen (Ruttkai Éva), Harry (Darvas Iván) és Milt (Bárdy György) igyekszik menekülni önmaga és sorsa elől, hol sikerrel, de inkább sikertelenül. Egymás nélkül, egymásra utalva, egymással. Közelebb, távolabb. Vagy mindez nélkül?
„A Vígszínház idei első premierje: biztos közönségsiker. Murray Schisgal amerikai író „Szerelem, ó!” című vígjátékának mindössze három szereplője van: Ruttkai Éva, Darvas Iván és Bárdy György. Ők hárman – ahogy mondani szokás – a telefonkönyvet is szórakoztatóan olvasnák fel, mennyire elemükben vannak hát e vidám darabban, a feje tetejére állított helyzetekben! A siker részese Várkonyi Zoltán ötletgazdag rendezése.” (Csili, 1966/ 11. 7.)
„Ruttkai Éva. Női clown a Szerelem, ó! furcsa helyzeteiben; csupa groteszk fintor, néha chagalli arc, máskor a Rivelsek nőtagja, a lengő trapézon. De bohócos mozgása, járása, attitűdje mögött ember, bevásárló nő a piacon, kielégületlen, boldog, csalódott asszony, aki a rizspor mögött a hétköznapok értelmét keresi. Megrendítő alakítás.” (Film Színház Muzsika, 1967/ 3. 25.)
A nyár (1967)
Abszurd, játékosság, humor, fantasztikum és realitás furcsa ötvözete ez a mű, amelynek stílusa és hangulata a Pesti Színház „mamájának”, a Művész Színháznak egykori előadásainak hangulatát idézi. A nyár tündérjáték. A sztereotíp kereteket meghaladó, örök lelki ifjúság szimfóniája, amelyben a két főszereplő kamasz két macskát álmodik, és két macska két kamaszt álmodik.
A francia szürrealista irodalom meghatározó alakja Romain Weingarten, akinek magyarországi ősbemutatóját Várkonyi Zoltán rendezte 1967-ben, a Pesti Színházban. Az előadás ellentmondásos visszhangot kapott, hiszen az akkori vígszínházi tendenciákhoz képest A nyár túlságosan progresszívnek bizonyult. A darab műfaját a szerző nem is drámának, vagy darabnak, hanem „színpadi költeménynek” definiálja.
Félcseresznye (Tomanek Nándor), Hagyma őfelsége (Tahi Tóth László), Lorette (Venczel Vera) és Simon (Tordy Géza) bizarr, legvidámabb bús történetét Fábri Zoltán díszletei és Kemenes Fanny jelmezei kereteztek rendkívül harmonikusan.
„Az élet, a valóság muzsikál a színpadon – négy szereplő képzeletén – kívül; aztán hirtelen berobban a színpadra, összekeveredik benne tragikum és komikum. A játékos kamaszt megsuhintja a valóság szele – szerelem, szomorúság, magány – s már nem érti a macskák nyelvét, a játék elillan a hajnali derengéssel. Játékai összeomlanak, mint valami légvár, csakúgy, mint az abszurdnak látszó légy-vár az emberszabású macska számára. A fintor összeolvad a mosollyal, a függöny összecsapódik.”
Furcsa pár (1968)
Neil Simon komédiájának hazai ősbemutatója valóságos üstökösként csapott az 1968-as szezonba. A keleti orientációtól és a szocialista élettől idegen New York-i miliő reprezentációja igencsak ritkaságnak számított ekkoriban még Budapesten. Az 1968. január 6-án bemutatott Furcsa pár a Pesti Színház történetének kulcsfontosságú darabja, amely közel egy évtizedig műsoron volt.
A szerepeket Tomanek Nándor (Felix), Bárdy György (Oscar), Szegedi Erika (Gwendoline), Halász Judit (Gwendoline nővére), Fonyó József (Roy), Kozák László (Murray), Szatmári István (Vinnie) és Prókai István (Speed) alakította. Bárdy György és Tomanek Nándor kettőse itthon legalább annyira ikonikusnak és legendásnak számít, mint Jack Lemon és Walter Matthau duója a Furcsa pár 1968-as filmes adaptációjában.
„Színtiszta, színvonalas szórakozás az egész előadás. Az elmés és pergő dialógusok, mondhatni bátran, zeneisége avatott fordítóra vall, s nincs kétségünk, hogy Örkény István remeklő fordítása még színpadra érettebbé tette – pesti színpadon – a vérbeli amerikai komédiát. S hogy pereg az előadás! Várkonyi Zoltán rendezéseinek ritmusát volt alkalmunk már néhányszor dicsérni.” (Film Színház Muzsika, 1968/ 2. 8.)
„Még valami!”
„S még valami, ami sok kollégámat s engem is jó erőben tart és felfrissít: a fiatalsággal való állandó érintkezés. (…) A fiatalság figyel, kíváncsi, magával viszi az embert. Meg kell tanulni a nyelvét, gondolkodását.
Rossz pedagógus és kiöregedett művész lennék, ha nem tudnék tapasztalataim megtartása mellett szellemileg hasonulni az ifjúsághoz.”
(Nádor Tamás: “A fiatalság figyel, kíváncsi, magával viszi az embert” – Beszélgetés Várkonyi Zoltánnal. In: Várkonyi Zoltán. Szerk. Elbert János, Szántó Judit. Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1980.)
Hova tovább?
Várkonyi Zoltán generációkon átívelő, ma is teljes érvényű, európai értékeken alapuló művészete és szellemi hagyatéka a hazai kultúrtörténet kimagaslóan fontos jelensége.
Most pedig következzen a reneszánsz ember és a lángos. Filmszínházunk bemutatja!
