Új sorozatunkban legendás színházi műhelyeket idézünk. Olyan eleven, innovatív alkotói közösségeket hozunk, amelyek a kortárs ember számára inspiratív, értékteremtő szellemiséggel bírhatnak. Kicsi a bors, de erős: első epizódunk a mai Örkény István Színház helyén lévő Madách Színház új generációs körét mutatja be, amelyből tulajdonképpen a háború utáni átmeneti szabad időszak, majd a ’60-as ’70-es évek színháza is táplálkozik.
Fáklyavivők
A slow life mozgalom és a mindfulness kapcsán az utóbbi időben egyre többet hallunk a tudatos jelenlétről, az állapotról, amely bekapcsol és megtart a jelenben. „Présence!” – ahogyan Várkonyi Zoltán mondaná – „Jelenlét!” Nos, valami ilyesmi légkör honolhatott a Pünkösti Andor által vezetett és a fiatal gróf Károlyi István által szponzorált magánszínházban, a „kismadáchban”. Ebben a parányi intézményben, amely annál nagyobb jelentőséggel bírt. A Madách téri teátrum a második világháború súlyos éveiben a végsőkig kitartott a humanitárius elvek és a pacifizmus mellett.
„Egy fiatal gróf, Károlyi István anyagi és erkölcsi támogatásával, Pünkösti Andor olyan színházat varázsolt Budapest középpontjában, a Madách téren, amely fáklyaként világított a sötét éjszakában. Itt játszották a kor legizgalmasabb darabjait.” – Ungvári Tamás
1941-től országszerte domináns központosítás zajlott, amelyet zsidótörvények súlyosbítottak. Ennek következtében – a korabeli színházi konvencióktól eltérve – a Madách Színház nem kívánt repertoárra tűzni a századelős polgári, vagy naturalista drámairodalomból, az idillikus népi színművekből, sem a dzsentri-sztorikkal tűzdelt slágerdarabokból.
„Várkonyi Zoltán olyan Hamletet alakított, aki megelőzte korát.” – Borsos Zsuzsanna
„A Hamletet minden kor csak magának magyarázhatja. Én ma, a világháború ötödik esztendejében, ilyennek képzelem. Lehet, hogy a múlt évtized Hamletje súlyosabb egyéniség volt, az 1943-mas ilyen.” Színházi Magazin, 1943/ 40. 5.
A nagy színházi tapasztalattal rendelkező, az európai értékrendet kiegyensúlyozott patriotizmussal ötvöző – és jó üzletpolitikai érzékkel bíró – Pünkösti Andor egyáltalán nem kívánta színházát a reflektálatlan színtérhez kapcsolni. Alkotótársai együttműködésében gondolkodásra, diskurzusra sarkalta a közönséget, amely reagálni kívánt a korszak kérdéseire. A „kismadách” művészeti programja leginkább kortárs magyar (Móricz Zsigmond, Felkai Ferenc, Babay József), francia (Marcel Achard, Jean de Létraz) és angol (Robert Ardrey) szerzők műveiből állt, egy-két remek klasszikus, Shakespeare, Moliére, vagy Ibsen kíséretében.
Pünkösti Andor legfőbb szándéka az volt, hogy a múltbeli, vagy örök érvényű értékeket egy jelenidejű befogadáshoz igazítsa. Ez a szándék korántsem bizonyult veszélytelennek. S ha nem volt elég ez a punk művészeti program, a vezető megspékelte mindezt azzal, hogy számos marginalizált művészt szerződtetett, köztük a származás miatt állami színpadokról letiltott fiatal és ígéretes Várkonyi Zoltánt és Sennyei Verát, akik aztán a színház „arcai” is lettek. A két színész már a Színiakadémia óta jó kollegiális, baráti viszonyt ápolt, amelynek első fénykora a Madách Színházbeli évekre esik. Nagy színházi kettős volt az övék, amelyet később a Művész Színházban folytatódott.
Itt kapott nagyszerű lehetőséget a rock’n’roll hajlamú Mezei Mária és Kiss Manyi, valamint Szeleczky Zita is. A magas művészi színvonalon teljesítő intézmény markőrjét csak tovább bizonyította, hogy Greguss Zoltán, a Vígszínház egyik sztárszínésze „vígan, dalolva” szerződött át ehhez labilis anyagi jövedelmet biztosító, ám szakmai szempontból annál izgalmasabb, színesebb potenciált nyújtó intézményhez. Itt jutott lehetőséghez továbbá rendezőként Munkácsy Irén, aki az első hazai női színházrendezők között mutatkozhatott be.
„Két nagy pillérre épül a Madách Színház működése. Az egyik: irodalmat adni, írókat megszólaltatni, a másik, nem egyes színészeket sztárolni, hanem együttest nevelni. A Madách Színház nem törődik azzal, hogy más színház mit csinál, mit ér el, megy a maga útján.” Színházi Magazin, 1942/ 36.
Vaskos témák habzó borban
„Én feladtam azt a világot, amelyen már nem segíthetek és felépítek egy másik világot, amelyen talán még segíthetek.” – hangzik Jelzőtűz főhősének kulcsmondata. A darab több szempontból is mérföldkő. Egyrészt témája és bemutatója miatt. A kiábrándult, elefántcsonttornyába húzódó főhőse egy olyan mikrokörnyezetet épít maga köré, amelyben csakis a legfontosabb ismerőseivel tartja a kapcsolatot. Kivonódik a feszültségekkel, sárdobálásokkal, krízisekkel terhelt kollektívből, hogy újragondolja életét.
A Jelzőtűz abból a szempontból is fontos, hogy az alapmű a könyvkiadói tevékenységgel is rendelkező Madách Színház gondozásában jelent meg hazánkban először, Baky Marica fordításában, 1942-ben. A Madách Könyvtár nevű könyvkiadó sorozatszerűen publikált minden hónap elején egy-egy aktualitással bíró kötetet. Így jelent meg például Sztanyiszlavszkij Életem, Strindberg A bűnbak, Jouvet Várkonyi-fordítása, az Egy komédiás feljegyzései, vagy Déryné levelei.
A fajsúlyosabb színházi darabok bemutatása mellett – például IV. Henrik, Hamlet, Néró – stílusos lazajáratok és másfél-két órás kikapcsolások is képviselték magukat a Madách színpadán. Ilyenfajta rafinált eleganciát hordozott magában többek között Marcel Achard Dominója, Jean de Letraz Túlvilági felesége, vagy Manfried Rössner Első Anna és Harmadik Károlya. A Színházi Magazin pedig nem félt megtrollkodni magát egy-egy előadás hatásvadász, bűbájos megfuttatása érdekében:
„Farsangon, házibálon, éjfél után, mikor lampionná álcázott íróasztali állólámpák sötétes, vöröses fénye világít csak a szalonban, s a konyak mellett tesszük a szépet egyre eszeveszettebb lendülettel egy alig ismerős hölgynek, a hatodik tangó és az ötödik koccintás után, egyszerre csak arra döbbenünk, hogy ilyesféléket mondogatunk az asszonykának: magát már akkor is ismertem, amikor még nem ismertem. Marcel Achard, a jókedvű, tehetséges, avantgardista francia komédiaíró nem hökkent meg, és valószínűleg nem is tette le a konyakos poharat!” – Színházi Magazin, 1942/ 20.
„Ezek a fiatalok”
„Évről-évre nehezebb a helyzetünk – mondja Várkonyi – nagyon ránk fekszenek a többi színházak. Ha valami újat hozunk, azt nyomban átveszik tőlünk, így például Molière-t is. Múlt évben csak mi játszottunk, idén már majdnem valamennyi prózai színház tervbe vette, sőt műsorra tűzte ezt a klasszikust. (…) Talán azért „figyelik” oly buzgón a mi munkásságunkat, mert fiatalok vagyunk és talán tudunk is valamit.”
Miközben a vezetőség figyelmet tulajdonított a nívós „népnevelés” és ízlésformálás fontosságára, a jövőt alakító fiatal nemzedék megszólítását és bevonását is megcélozta. A korabeli fiatal felnőtt generáció számára már nem annyira a Vígszínház, vagy a Nemzeti Színház – és annak szintén egy idősebb, polgári közönséghez szóló kamarája – képviselte azokat a tartalmakat, amelyekkel azonosulhatott.
A Madách Színházban olyan történetekkel, karakterekkel találkozhatott, amelyek hitelesen reflektáltak világukra. A multifunkcionális színházi központ további érdeme volt, hogy vasárnaponként a nehéz anyagi helyzetben lévők számára csökkentett összegű, vagy ingyenes előadásokat biztosított – ez a húzás páratlan volt a korszakban. Nem egyszer fordult elő, hogy vasárnap a színészek fizetés nélküli „örömszínházat” adtak. Ennyi kreatív húzás és siker kiverte a biztosítékot a hatalomnál. Kémeket építettek a munkákba, letiltottak előadásokat, balhét robbantottak előadás után, vagy berendelték Pünköstit a rendőrségre.
Nagyágyúk támogatása
Üzletpolitikai szempontból ügyes vállalkozásnak bizonyult, hogy a nyitást követően 1940 decemberében Bókay János nagysikerű Négy asszonyt szeretek című vendégjátékát mutatták be, Bajor Gizi, Uray Tivadar és Csortos Gyula vendégszereplésével. A Nemzeti Színház művészei pontosan tudták, hogy Pünkösti neve biztosíték a minőségi és sikeres előadásra. Bátor és nemes gesztus volt ez az ország akkor már vezető alkotóitól.
Prognózis és Latinovits
„A fiatalság figyel, kíváncsi, magával viszi az embert. Meg kell tanulni a nyelvét, gondolkodását. Kiöregedett művész lennék, ha nem tudnék tapasztalataim megtartása mellett szellemileg hasonulni az ifjúsághoz.” Várkonyi Zoltán
A Madách téri szerelem-projekt sok szempontból bizonyította, hogy úttörő, nagy hatással bíró felületet képviselt, amelynek szellemi öröksége a mai napig érezteti utórezgését. Pünkösti 1944-es öngyilkossága és a háború után Várkonyi Zoltán folytatta a közönségigény és sznobéria között harmonikus balanszt talált „stílusos népnevelői”, fiatalos hagyományt, először a Művész Színházban, később a Vígszínházban és Pesti Színházban.
Latinovits Zoltán egyik leghíresebb előadása, a IV. Henrik is a „kismadáchban” gyökerezhet. Várkonyi annak idején itt alakította (Magyarországon először) Pirandello kultikus alakját, amelyet később a „színészkirálynak” szánt a Vígszínházban rendezőként. A magyar színháztörténet egészen 1970-ig nem ismert nagyobb „őrült királyt”. Várkonyi a staféta átadásával nem félt kilépni saját legendájából.
Bibliográfia
- Borsos Zsuzsanna: A Madách Színház Pünkösti Andor igazgatása idején. Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1979.
- Várkonyi Zoltán. Szerk. Elbert János, Szántó Judit. Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1980.
