Szép az élet, különösen, ha zajlik. 1945 tavaszán az összes jómadarat a Paulay Ede utcába fújta a szél. Mi is volt ez „a budapesti kis Európa”? Hol találkozott Tolnay Klári és Darvas Iván? Hol fedezte fel Ruttkai Éva Gábor Miklóst? Ki volt a fiatal Várkonyi Zoltán két nagy szövetségese? Folytatódik sorozatunk legendás színházi szerelmek nyomán. Befejező epizódunkban a Művész Színház hullámzó érzelmi vizeire evezünk.
„Az a színház az én igazi és legnagyobb szerelmem volt. Remélem, megbocsát a feleségem, a Vígszínház, hogy kimondom, de az én vad és nagyszerű szeretőm a Művész Színház volt.” Várkonyi Zoltán
A Vígszínház folyosóin bolyongva a Művész Színház emlékével (is) találkozhatunk, egy nagy színházi plakát kapcsán. A Várkonyi Zoltánt és Sennyei Verát, a háború utáni színházi élet két kulcsfontosságú egyéniségét ábrázoló képről süt a szövetség, a „bajtársiság”, a fiatalság. Ez az időmetszet hitelesen idézi a mára már tradícióvá vált, generációkon átívelő Várkonyi-féle vígszínházi szellemiség „bölcsőjét”.
#Anekdota
„Már mélyen bent a háborús években késő este a Villányi út és a Szüret utca sarkán egy villamosmegállónál az utolsó kocsit vártuk Zoltánnal. Arra járt, beugrott hozzánk, ivott egy feketét, a szirénák is felüvöltöttek azon az estén félórára és a pincébe kellett húzódnunk, végül lekísértem a megállóhoz. A háborút már a csontjaikban is éreztük.
– Trójában nem lesz háború… – mondta váratlanul Várkonyi. – Tegnap megint elolvastam Giraudoux darabját. Ha színházam lesz, bemutatom.
És négy év múlva színháza volt. Bemutatta Giraudoux darabját.”1
Kultúrzsibi a Paulay Ede utcában
A második világháború után a Művész Színház nyitott teret a korszakváltó, reformer művészeti elképzeléseknek. A Várkonyi Zoltán által vezetett, és gróf Károlyi István által szponzorált teátrum virágzó centruma lett az államosítást megelőző, átmeneti periódusnak 1945-1949 között. (Az intézmény helyén ma az Új Színház áll.)
A repertoáron leginkább a kortárs nyugat-európai és a modern drámairodalom darabjai szerepeltek. Itt került bemutatásra többek között John Steinbeck: Lement a Hold, Jean-Paul Satre: Temetetlen holtak, Jean Giraudoux: Trójában nem lesz háború, Jean Cocteau: Rettenetes szülők, Rodney Ackland: Bűn és bűnhődés, vagy Jean Anouilh: Euridike című műve. A sznobéria és a slágergyártás között harmonikus egyensúlyt talált, európai szellemiségű intézmény igényes közönségdarabokat is szerepeltetett, például Molnár Ferenc: Ibolya, Shakespeare: A makrancos hölgy, Vaszary Gábor: A meztelen lány, vagy Noël Coward: Vidám kísértet darabját.
Az intézmény a háború előtti Madách Színház (ma Örkény István Színház) színházi aspektusait prognosztizálta, a fiatal színészgeneráció jeles tagjaival. Ehhez, a háború előtti, patetikus színházi konvenciókat meghaladó, frissítő nemzedékhez tartozott többek között Várkonyi két nagy szövetségese Apáthi Imre és Sennyei Vera, Szemere Vera, Tolnay Klári, Bárdy György, Fónay Márta, Kiss Manyi, Sulyok Mária, Ajtay Andor, Uray Tivadar, vagy Ráday Imre.
„Lett volna alkalmam máshová menni. Egyik színházunk jelentős összeggel hívott. Nálam is elkéne a pénz, mégse vállaltam, mert vannak az anyagiaknál magasabb szempontok.” Sennyei Vera
A Művész Színházban kapott szép lehetőségeket a pályakezdő generáció egy-egy kimagaslóan tehetséges alakja is, Rozsos Istvánnal, Darvas Ivánnal, Gábor Miklóssal az élen. Itt kezdte pályáját díszlettervezőként Fábry Zoltán, dramaturgként Thurzó Gábor és Illés Endre.
„Színészetünknek átalakulásra van szüksége. A mi színészeink, kevés kivétellel a régi stílust: az érzelmes színjátszást művelik. Ha viszont az új utat mutató francia és amerikai színjátszást nézzük, azt látjuk, hogy a színész nem adja ki magát, hanem mélyebbről hozza, sejteti azt, ami bennünk történik.” Apáthi Imre
„Sztárokat vonultatna fel? Attól lassúdna a játék. Ha csak a reflektorfénybe állított színész csillogna, körülötte a színpad elszürkülne. Az ő reflektorai mindig az egész jelenetet világították meg. Várkonyi színházában – a Színészek Színházában – nem lehetett paradicsommadárként a főhelyeket elfoglalni: itt mindenki fényes tollakat kapott. (…) Milyen alkalomból idéztem fel a fiatal Várkonyi Zoltán színházát? A mai makacs, keserű állóharcok idején kívánok magamnak – s talán sokunknak – ilyen lobogó kedvű, fiatal színházat, színészek színházát.”2
Egy ilyen termékeny, minden vektorral előremutató miliőben nem csupán az alkotói kedv, a szellemi élet és a siker, hanem az érzelmi szövetek is szövődtek a javából!
Ruttkai Éva és Gábor Miklós „találkozása”
„Emlékszem a Rettenetes szülők című darab ment a Művész Színházban, Várkonyi Zoltán akkori színházában, Gábor Miklós vendégszerepelt ott. Én a Vígszínház tagja voltam, úgy mondták, a Vígszínház üdvöskéje. Édesanyámmal elmentem a Művész Színházba és megnéztem az előadást. Nagyszerű volt. Néztem Gábor Miklóst s mondtam anyámnak, abszolút szerényen: ez férfiben olyan, mint én nőben. Tetszett, nagyon tetszett, s arra gondoltam magamban, igen, ettől az embertől szeretnék egy gyereket. Nem szükséges, hogy feleségül vegyen, a lényeg, hogy kettőnkből egy nagyon jó gyerek születhetne. Tulajdonképpen belőlem indult.”3
„Nagy drukkal készültem az első Cocteau-darabra.” – Apáthi Imre, a rendező
Tolnay Klári és Darvas Iván története
„Darvas Ivánnal 1946-ban találkoztam Várkonyi Zoltán Művész Színházában. A szerelmesek esztendeje volt ez az év: ekkor talált Apáthi Imre Sennyei Verára, Várkonyi Zoltán Szemere Verára s én itt ismerkedtem meg Ivánnal.
Várkonyi Anouilh Euridikéjét vette elő. Majdnem teljes volt a szereposztás, kivéve Orpheust, rá nem talált megfelelő színészt Várkonyi. Rátkai Marci bácsi buzgón ajánlgatta egyik tanítványát, akit valamiért kirúgtak a főiskoláról, és most tolmácskodik valahol. Várkonyi sürgősen üzent érte. Éppen egy gyári műszaki konferencián tolmácsolt (oroszul), amikor a küldönc rátalált. A hívás, hogy Várkonyi várja, olyan mélyen hatott rá, hogy némi mentegetőzés után otthagyott csapot-papot, és rohant a színházba.
A meghallgatás kissé komikusan zajlott le, mert Iván Cyranóból készült, és mint Roxan, Rátkai Marci bácsi végszavazott. Én akkor hátul ültem, a sötét nézőtéren. Hogyan láttam őt akkor? Szőke, fitos pofikája vibrált. Amit produkált, kezdetleges volt, de annyi érzelem, annyi érzés áradt belőle, hogy tele lett vele a színpad.
Ekkor döbbenetesen tört rám valami kimondhatatlan érzés, hogy én ilyen embert még nem láttam. Ez teljesen fejbe vágott. (…) Köztünk már a harmadik próbán kitört a szerelem. Szerencsére nem egy szezonig tartott, hanem majdnem 13 évig. De hát ez olyan időszak volt, amikor a tavasz nemcsak melegével hatott, hanem ígéretével is: nemrég bújtunk elő a bunkerból, éhesen, rongyosan, koszosan, kik életben maradtunk, kerestük egymást.”4
Sennyei Vera és Apáthi Imre
A Nemzeti Színház egykori színésze, Apáthi Imre és a – származás miatt állami színpadokról letiltott színészeket foglalkoztató – független Madách Színház színésznője, Sennyei Vera 1944 karácsonyán találkozott először egy rádiófelvétel alkalmával. A vészkorszak kellős közepén Kosztolányi-antológiát felolvasó művészek között a kiszámíthatatlan körülmények miatt csak 1947-ben alakult szorosabbra a kötelék, a Művész Színházban. Sennyei a találkozáskor Rösler Endre operaénekes felesége volt, a házasság azonban már „kései szakaszát” élte. A szituációt tarkította, hogy a művésznőt kölcsönös plátói, baráti szál fűzte egy kollégájához.
A háború után nyitott Várkonyi-féle Művész Színházban Apáthi Imre lett a főrendező. A két kitűnő ízlésű színházcsináló „reneszánsz” férfi közös hullámhosszon dolgozott együtt, szinte minden lényegi kérdésben egyetértve. Olyan bemutatók fűződnek nevükhöz, amelyek mérföldkövek a magyar színház történetében. A darabokban Sennyei Vera rendszerint remek alakításokat nyújtott, például Andromaké (Trójában nem lesz háború), Hedda Gabler, Lucie (Temetetlen holtak), vagy Katerina Ivanovna (Bűn és bűnhődés) esetében.
„Akkor kezdődött a szerelem, vagy annál is több: két becsvágyban-tehetségben egymásnak teremtett ember véd- és dacszövetsége – Apáthi Imrével.” Thurzó Gábor
Sennyei végül 1947-ben elvált Rösler Endrétől és 1948-ban hozzáment Apáthi Imréhez. Házasságukat követően lakásuk fontos hellyé vált a művészéletben. Pezsgő szellemi élet virágzott a híresen nagy könyv- és lemeztárral rendelkező pár lakásán, egészen Apáthi 1960-ban bekövetkezett haláláig. Fészkük emlékét ma emléktábla őrzi a Vörösmarty tér 5. szám alatt.
Utóélet
A háború utáni színházi élet meghatározó és korszakalkotó szellemi közösségét az államosítás és a sematizmus zúzta szét. A demokratikus, humanitárius, európai értékek mentén alakult légkör egy csapásra a hatalmi befolyás darájába került. „Utórezgései” csak a későbbi Vígszínház, főként a Pesti Színházban körvonalazódtak a ’60-as, ’70-es években. A Szerelem, ó! A nyár, a Furcsa pár, vagy a Pisti a vérzivatarban reflektálnak a Művész Színház egykori programjára.
A régi csapatból Darvas Iván, Sulyok Mária és Bárdy György „maradt”. Tolnay Klári a Madách Színházat emelte, Apáthi Imre 1960-ban tragikus hirtelenséggel halt meg. Sennyei Vera éppen abban az évben hunyt el, amikor Várkonyi kezébe került a Vígszínház művészeti vezetése. Ki tudja, hogyan alakult volna a pályája a szocialista realista években „meghurcolt”, méltatlan feladatokba kényszerült színésznőnek, ha Várkonyi ismét maga mellé veszi? A mai Vígszínházban kiállított plakát nyomatékosíthatja valamicskét ezt a kérdést.
Hivatkozások
1: Illés Endre: Színészek színháza. Film Színház Muzsika, 1981. 37. 2-3.
2: Illés Endre: Színészek színháza. Film Színház Muzsika, 1981. 37. 2-3.
3: Parancsolj, tündérkirálynőm! Szerk. Szigethy Gábor. Budapest, Zeneműkiadó, 1989.
Párkány László: Tolnay Klári egyes szám első személyben. Budapest, Minerva, 1988.
Bibliográfia
Színészarcok a múltból. Szerk. Illés Jenő, Budapest, Gondolat Kiadó, 1968.
Várkonyi Zoltán. Szerk. Elbert János, Szántó Judit, Budapest, Magyar Színházi Intézet, 1980.
Párkány László: Tolnay Klári egyes szám első személyben. Budapest, Minerva, 1988.
Parancsolj, tündérkirálynőm! Szerk. Szigethy Gábor. Budapest, Zeneműkiadó, 1989.
Tanulmányok Várkonyi Zoltánról. Szerk. Jákfalvi Magdolna. Budapest, Balassi Kiadó, 2013.